Karantén

Anyósom, nagyon nyugodt, 2 gyerekét egyedül felnevelő, mindig dolgozó özvegyasszony volt. Sokat mesélt a megélt háborús helyzetükről, az óvóhelyen eltöltött, hosszú várakozási időről.

Elmesélte, hogy volt, akinek kevésnek bizonyult a fény vagy éppen nem kapott levegőt. És volt, amikor repülők zaja némította el az emberek félelmét.

Nehéz időszak lehetett, de anyukám is hasonló dolgokról mesélt.

Igaz, az egy másféle félelem volt, de vannak még jó páran körülöttünk, akik tudják, érzik talán hasonlót élnek át, mint egykor régen.

Félünk és tartunk az ismeretlen szótól. És mit tegyünk?

Nehéz, mert bizony sokan csak este találkoztak eddig a családdal és most meg kell tanulni újra, milyen a családi élet. Ez jó. De aki nem érzi magát hasznosnak otthon - mert biztos ilyen is van -, annak talán nehezebb ez a beleszokás.

Erre nem lehet felkészülni. Ez a bezártság és az ilyen vírus sokunk számára ismeretlen. Megint anyósom jut eszembe: 11 évig élt a lakásában, mert nem tudott a lépcsőn lemenni, fájós lábai nem bírták. De sosem panaszkodott, elfogadta. Látogattuk, bevásároltunk, segítettük a mindennapjait.

Mostanában, amikor hallom "Maradj otthon", eszembe jut erőssége, bölcsessége. 2010- ben itt hagyott minket, nem mond több imát értünk.

100 éves lenne. Boldog égi születésnapot, Mama!