Tél

Aztán jött más, egy régi régi ismerős. Milyen érdekes, egyik elmegy, másik meg jön. Jön azért, hogy rájöjjek arra, hogy még soha nem is voltam szerelmes igazán. Pedig azt gondoltam, voltam legalább egyszer, de úgy tünik mégsem.

Talán nem is leszek soha, talán nem nekem találták ki az ilyesmit.

De mi a szerelem?

Elveszni a másik tekintetében, egynek lenni nem csak testben, hanem lélekben is?

Vagy a szerelem csak idő függvénye és nem végtelen?

Nem tudom, de ha jobban belegondolok, nem is akarom már megtudni.

Tudod mi a tiszavirág?

Egy állat. Csupán egyetlen napig él. Lárvaként él a Tisza iszapjában. Minden júniusban kivirágzik a Tisza, vagyis ezek a kis rovarok, a kérészek kikelnek a lárváikból és a víz felett repkednek.

Csodálatos látvány a naplementében nézni ezeket a kérészeket, de egyben szívszorító is.

Hiszen egyetlen napig élnek csak, egyetlen napig látják a napfényt, a kék eget és egyetlen napig szeretnek csupán, aztán elpusztulnak.

Van-e olyan szerelem, mint az ővék? Ami egy életre szól?

És mi van akkor, ha van és nem találom meg, vagy elmegyek mellette, mert nem is akarom megtalálni?

Csupa bizonytalanság minden, akkor is ha ott van benne a bizonyosság.

Tudom, holnap majd mindent másként látok, de ma borus az ég, ma minden hideg és nyirkos, és eltünt az ismeretlen ismerősöm is.

Szép lassan minden helyre jön körülöttem és a nap is kisüt majd, tudom, csak ma van vacak hangulatom, ahogy Csönd városának utcáit rovom.

Sötét gondolatok, de én csak a fényt keresem bennük minduntalan.

Fényt szeretnék mindenki szívébe, hogy jól lássanak körülöttem az emberek, hogy tudják mindig van új kezdet.

De ahhoz az kell, hogy valami véget érjen. Örök körforgás ez.

Benne forog minden szerelem, születés, halál.

Ez valóban Csönd városa, ha nem ide születek, talán félnék is az utcákon ekkora csenden, mintha nem is laknának itt emberek. Van hogy pecekig egy auto sem zúg el mellettem, sehol egy árva lélek. Különös város ez. Itt hallani a csendet, de úgy mint sehol máshol.

Nyitva a templom ajtaja, még odébb a mise kezdete, de mégis bemegyek.

Minden léptem messzire visszhangzik odabent. Leülök a megszokott helyemre és belebámulok a gyertyalángba. Itt van előttem a múlt, jelen és jövő, látok mindent.

Itt megnyugszik a lelkem.

Furcsa, de ezekben a padokban halt meg a dédnagyanyám, itt szolgált nagyapám, s rajtuk kívül hány és hány ember koptatta itt a padokat, hányan imadkoztak már itt elöttem, s nekem mégis kedves hely ez.

Tudom, a mai világban nem divatos már hinni, de én mégis hiszek.

Akkor is hiszek, ha volt idő amikor megfeledkeztem Istenről, amikor bezártam az ajtóm előtte, hiába kopogtatott, de ha én nem is hittem, ő mindig hitt bennem, hogy visszatalálok hozzá, és igy is lett.

Hogy mi kellett ehhez? Talán éppen az, hogy kicsit összedőljön körülöttem a világ, hogy a romokból újjá kelljen építenem mindent, annak a tudatnak a terhével, hogy az egész újra összedőlhet, csak akkor majd már nem ér olyan váratlanul, mint első alkalommal, és akkor már nem leszek olyan kegyetlenül magam.

Egy szörny lakik bennem. Minden nap megküzdök vele. Minden nap gondolok rá, akkor is ha nem akarom.

Vajon meddig lehet ezt így játszani, vajon mikor maradok alul? Nem tudom, de küzdök még erőm van.

Már rég nem magamért.

Utálom, hogy beteg vagyok. Gyülölöm a gondolatot is, hogy nem fogok meggyógyulni.

De egy valamit soha nem fogok megengedni magamnak, mégpedig azt, hogy feladom.

Azt nem lehet.

Indulnom kell, még mise kezdete előtt kisurranok a templomból.

Várnak otthon, és nem szeretem őket váratni.

Most is ködös az utca, de én most már másként látom, az én szívemben fény van és a világon a legnagyobb kincs, a szeretet.