Témakarika - Pipacsok és más dolgok

Esténként odabent a jó meleg hálószobában összebújtunk a gyerekeimmel, mesét olvastam nekik a tavaszról. Ábrándoztunk, hogy milyen jó dolgunk lesz nekünk majd a nyáron, mennyi virágot szedünk a réten, hempergünk a friss, illatos fűben, kirándulunk a pusztába, talán még a tengerre is eljutunk...

Reggelente meg egyre többször ébredtem úgy, hogy zsibbad a karom, néha nem is érzem, mozdítani se tudom. Végül rászántam magam és elbandukoltam az orvoshoz. Úgy gondoltam, nem nagy ügy ez a zsibbadás, de azért mégse normális dolog, jobb, ha lát orvos.

Először nyaki porckorongsérvre gyanakodott az orvos, mire az kizárta, a lábam is elkezdett zsibbadni.

Egy langyos májusi estén néztem a naplementét. A gyerekek is odahúzodtak az ölembe, és együtt vártuk, hogy eltűnjön a Nap a láthatáron. A felhők gyönyörű bíbor színekben pompáztak, az utolsó erőtlen napsugarak ránk estek. Úgy megbúsult a szívem ebben a pompás látványban. Eszembe jutott az MRI-felvételem.

Három foltocska az agyamban, kicsik, de vannak. Az MRI-t ismételni kell kontrasztanyaggal. Lopva a gyerekekre pillantottam, akik ott szuszogtak az ölemben és megbűvölve nézték a naplementét.

Jaj, éreztem, hogy mázsányi kő nehezedik a szívemre, talán bele is szakadok.

A súly meg csak nyom, talán le is húzna ismeretlen mélységekbe, ha hagynám. Nem hagyom, nem lehet. Ha csak magamért lennék felelős ezen a világon, talán meg is roppannék bele, de így nem lehet, hisz itt pihegnek az ölemben ők, akikért mindig is felelős leszek.

Adj hát, Istenem, még időt, hisz láthatod, még nem végeztem itt. Adj erőt is, hogy elviseljem, ami rám méretettet. Mert nem lázadok én a keresztem ellen, nem kérdezem miért, de a gyerekeimet kíméld meg az árvaságtól.

Így könyörögtem fájó, nehéz szívvel a májusi naplemente utolsó sugaraiban.

Este a pipacsokról meséltem a gyerekeknek, hogy nem sokára tele lesz velük a vasútoldal. Később, amint a csillagok ellepték az eget, a békák kórusa álomba ringatott minket.

Eljött a június, vöröslöttek a pipacsok, szemet gyönyörködtetően ringtak a kora nyári napsütésben. A fiam egymás után tépte a vörös virágokat, a lányom meg pillangókat kergetett. Vidám kacagásuk messzire elhallatszott. Boldogan néztem őket, a nap sugarai még szőkébbnek láttatták a fiam arany haját.

-Lányom, azt mondják beteg vagy.

Csodálkozva néztem az én öreg nagyapámra. Úgy belemerültem a gyerekek nézésébe, hogy róla teljesen meg is feledkeztem. Vajon honnan tudja? Tőlem nem, én ilyenről nem beszélek. Persze látják, hogy orvoshoz járok.

-Valóban? - mintha álomból ébrednék.

-Igen, a múltkor volt itt a Rúzsi, azt mondja.

Mert, hát ugye a Rúzsi, mint hírforrás, kiapadhatatlan, mindent tud, főként más dolgait...

Nem veszi észre az én öreg nagyapám, hogy nekem ez itt a piros pipacstenger partján nem lenne jó téma. Makacs öreg szemét rám mereszti, hátha úgy majd megnyilatkozom.

Nincs mit tenni, hát közlöm vele, hogy igaz, beteg vagyok.

Szegény öreg, hát jobb most neked, hogy tudod, dehogy jobb.

- Lányom... és elakad a hangja.

- Ne mondjon semmit. Nézze a gyerekeket, hát nem tüneményesek? Emlékszik amikor én szedtem itt a pipacsokat kislány koromban?

- Emlékszem lányom. Elfordul, mert kövér könnycseppek gördülnek végig öreg arcán.

Kánikula tombol odakint, de én nem érzem. Lassan csepeg a tápvíz, a hasamon fekszem mozdulatlanul. Reggel volt a lumbálpunkcióm. Rám néznek sűrűn, kérdezgetnek - fáj-e a fejem, hányinger, szédülés. Nem, semmit sem érzek. Csak fekszem, az idő meg ólom lábakon jár.

Egy hónapig feküdtem, nem bírtam se enni, se inni, folyamatos rosszullétek gyötörtek. A falat megmászkosodott a számban, ha enni próbáltam, még a vizet is kihánytam. Vénát már alig találtak rajtam a tápvíznek. Volt olyan éjszakám, amikor azt gondoltam, nem fogom már meglátni a hajnalt.

Időközben megérkezett a lumbálpunkció eredménye. SM-em van. Sok nyomorúságon mentem át ezen a nyáron, de végig akartam abban hinni, hogy talpra fogok állni. Az imám meghallgattatott, kaptam még időt.

Bár mostantól az idő ellenem fog dolgozni, mert ahogy múlik, úgy fogok rosszabbodni, de erre most nem akarok gondolni.

Lényeg, hogy a gyerekekkel lehetek még, ezért igyekszem úgy szeretni, ölelni, mesélni, tanítani őket, hogy érezzék, minden tettemben, nekem ők a legfontosabbak ezen a világon.

Addig amíg tudok örülni az őszi napsütésben úszó ökörnyálnak, az avarban hancúrozó gyerekeim kacagásának, addig én boldog leszek, akkor is ha van ez a betegségem.