Diófa a kertben

Nagyapám minden évben gyarapítja a kertünket egy-egy újabb növénnyel, és minden növénynek külön meséje van.

Tudjuk hogyan ültette el a mandulát, amiből a mandulafánk lett,a rózsák nagyanyám kedvencei voltak valaha, a pampafüvet meg a Józsi szerezte valahol neki...

Varázslatos kertünk van, tele mesékkel gyerek kacagással. Nem is csoda, hogy nyáron a betegségem aktív szakaszában gyakran kikívánkoztam a kertbe.

Amíg jártányi erőm se volt, addig az ágyból bámultam a diófa ágait, meg az arra tévedő madarakat.

Később megkértem anyám, terítsen egy pokrócot a fűbe, hadd feküdjek ki a kertbe.

Néztem a kék eget, éreztem a fű illatát, és tudtam, hogy én erről képtelen lennék lemondani. Hogy ne lássam többé az eget, a gyerekeimet, akik sorsa szorosan összefonódik az enyémmel.

Ó, ha sejtettem volna, hogy bizony van ember, aki éppen csak arra vár, hogy lemondjak mindenről, ami kedves nekem.

Akkor, abban a keserves helyzetemben, igyekeztem figyelmen kívül hagyni a férjem kimaradozásait. De, ha nappal el is nyomtam magamban a rossz előérzeteimet, éjjel álom formájában a sejtések valósággá váltak.

Álmomban rengeteg út állt előttem és a Tisza. Az utak egy része a folyóba vitt, más részük hirtelen véget ért a semmi közepén. Tudtam, hogy át kell jutnom a túloldalra, az otthonomba, de nem tudtam melyik úton menjek, mert egyik se tűnt járhatónak. Végül elindultam az egyiken, de ott egy nő utam állta és nevetve közölte velem, hogy a férjem az övé.

Reggel elgyötörten ébredtem. Bármennyire is fájt, be kellet ismernem magamnak, hogy ennek az álomnak a jelentése igaz. Ahogy múlt az idő, a gyanú úgy erősödött bennem napról-napra, mint a gyom a virágok között, és ezt a gyomot még táplálnom se kellett, szinte magától fejlődött.

Az én drága férjem szinte kifordult önmagából, alig járt haza, nem érdekelte semmi.

Abszolút elsiklott a figyelme afölött is, hogy a nagy dózisú kortikosztereoidtól már alig maradt újból jártányi erőm is. Helyette megjegyezte, hogy hogy nézek ki, láttam már magam tükörben? Igazán összeszedhetném már magam, mit fetrengek egész nap?

Egyedül anyám állt mellettem sziklaszilárdan, ha kellet fürdetett, mint kiskoromban, ha összehánytam a folyosót, mert már nem értem el a mosdóig, feltakarított, ha nem bírtam magam enni, etetett.

Jaj, nem is tudom, hányszor gyötrődtem éjszakákon át, hányszor imádkoztam kétsége esve, hogy Istenem, segíts meg, mert már nem tudom mit tegyek.

Ilyen éjszakákon úgy éreztem, romokban hever az egész eddigi életem, elveszítettem az egészségem, a munkám, a férjem és nem tudom, hogyan tovább.

De erőt vettem magamon, ránéztem a békésen szuszogó gyerekeimre, és tudtam, hogy képes leszek megtalálni a helyes utat.

Mert a legnagyobb viharban a gyenge nádszál meghajol és megmarad, míg az erős fákat a szél kicsavarja.

Egy napon, amikor reggel ért haza az én drága férjem a barátnőjétől, megkértem, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Szépen kiraktam a házamból, az ágyamból, az életemből. Betelt a mérték.

Attól, hogy magam maradtam, mégse dőlt össze a világ, a reggeli napsugár ugyanúgy beragyogott az ablakon. Minden ment a maga útján, csak nélküle.

Napról-napra erősödtem, és kénytelen voltam belátni, hogy az egyik nagynénémnek igaza lehet, miszerint;

- Ne búsulj gyerekem. Látod anyád végig kitartott melletted a bajban, az nem hagy el titeket soha. Meg hát itt vagyunk mi is, és segítünk, amiben csak tudunk. Férjed meg még lehet száz is...

Akkor igen csak megmosolyogtam, amit mondott, főként azt a mondatát, hogy férjem lehet száz is.

Minek nekem száz, mikor ez az egy is túl soknak bizonyult?

Az én drága férjem, miután kitettem a bundáját, nem a barátnőjéhez költözött, hanem a szüleihez a régi szobájába.

Mikor rákérdeztem, miért nem a barátnőjénél lakik, azt mondta;

- Miután elveszítettelek titeket, rájöttem, hogy nem élhetek mással, mert én hozzátok tartozom, titeket szeretlek.

Nocsak, gondoltam, milyen kár, hogy erre nem hamarabb jöttél rá.

A gyerekeknek kimondhatatlanul hiányzott az apjuk.

Ahogyan rám, ugyanúgy rá is szükségük van, tudtam ezt nagyon jól, ezért apuka akkor jött hozzánk amikor csak kedve, és ideje engedte.

Végül szépen lassan itt felejtette magát egészen. Most együtt a család, aminek a gyerekek kimondhatatlanul örülnek.

A barátnő nagyon zokon vette, hogy ejtették, de aztán egészen hamar megvigasztalódott egy tehetős nyugdíjas oldalán.

A férjem igyekszik bebizonyítani, hogy méltó volt az esélyre, amit kapott tőlem.

Én? Hát ez nehéz dolog. Jó döntést hozni még nehezebb. Talán nincs is ebben a helyzetben igazán jó döntés.

Most mindent vastag hó temet, minden megdermedt, a szívem is. Nem fáj már semmi sem.

De tudom, hogy egyszer tavasz lesz, a szívemben is.