Balatoni kalandtúra kezdő anyukáknak

Magabiztosságom már a csomagolásnál elszállt.

Mit vigyek és mennyit?

Téli ruhát, nyári ruhát, mellszívót, babakocsit, napernyőt...csak úgy zsongott a fejem már napokkal az indulás előtt.

A dolgot az is "nehezítette", hogy mi nemcsak hárman vagyunk, ugyanis a férjem első házasságából van két fia, ők is velünk jöttek.

Esti indulást terveztünk, a nagy meleg miatt.

A nagy meleg addig tartott, amíg a csomagok bepakolását elkezdtük... ekkor szép, nagy cseppekben el kezdett esni az eső... majd egyre nagyobb cseppekben esett... mire beültünk az autóba, leszakadt az ég. Sebaj, a Dunántúlon már süt a nap - vígasztaltuk magunkat.

Ahogy közeledtünk a Balaton parti nyaraló felé, az én kislányom orra úgy kezdett el egyre intenzívebben folydogálni. Mire leértünk, alig kapott levegőt. Sebaj, hoztam az orrszívót...vagy mégsem? Mégsem! Maradt az orrspray, ami úgy-ahogy megkönnyítette a kislányom légzését.

Az első éjszakánkat egy rémálomhoz tudnám hasonlítani: Krisztike óránként volt kíváncsi arra, hogy ott vagyunk-e vele. Ezt óránkénti hangos ordítással jelezte, majd félórás séta után megnyugodott...egy órára. Hajnal 4 volt, mire elaludtunk.

A következő napra az volt a tervünk, hogy a fiúk elmennek fürdeni, mi pedig meghitt sétákat teszünk hármasban, és természetesen séta közben beszerzünk egy orrszívót.

Már éppen felfedeztük a gyógyszertárat, amikor megcsörrent a telefonom: siessetek vissza, Lacika nagyon rosszul van...

Futás vissza a nyaralóba, a babakocsival és frissen beszerzett orrszívóval.

Aztán futás az ügyeletre a tizenkilenc évessel. (nemhiába a mondás, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond)

Hosszú várakozás után megkaptuk az eredményt: vesekő! Nem hiszünk a fülünknek... Itt? A Balatonon? Épp most? Elhihetitek, hogy nevettünk kínunkban.

Elláttak bennünket gyógyszerekkel, jó tanácsokkal és további jó nyaralást kívánva búcsúztak el tőlünk.

Az este folyamán aztán még egyszer meglátogattuk a balatonalmádii egészségházat, egy újabb vesegörcs ürügyén... S bár úgy köszöntek el tőlünk, hogy viszontlátásra, szerencsére már nem kellett ismét találkoznunk a lelkes egészségügyi személyzettel.

A nyaralás további része viszonylag nyugodtan telt, és a férjem kisebbik fia is megnyugtatott, hogy ő jól van és nagyon jól nyaral, miatta nem aggódjunk...megköszöntük a segítségét...

A továbbiakban Krisztikének hűségesen porszívóztuk az orrát, a nagyfiú hűségesen szedte a gyógyszereket, literszámra itta a vizet, én pedig jó anyuka módjára lestem a családom kívánságait.

Az már csak hab a tortán, hogy a házassági évfordulónkra tervezett vacsorából "csak" egy fagyizás lett a parton (egy újabb vesegörcs miatt egy komplett vacsorát mégsem lehet otthagyni), a kedvenc parfümöm is összetört a nagy kapkodásban és a férjemnek sikerült egy tányér forró pincepörköltet ráborítania a nagyfia barátnőjének lábára. Sebaj, betegellátásban már teljesen profik vagyunk!

Mindent összevetve azért jól éreztük magunkat, néha sikerült egy-egy oldalt elolvasnom a régóta elolvasatlan könyvből, néha sikerült a kávémat az ágyban meginnom, sikerült egy hosszabb kirándulásra is elmennünk, sikerült megmutatnunk a kislányunknak a Balatont, szóval ha őszinte akarok lenni, ez egy jól sikerült nyaralás volt.

Az utolsó napunk takarítással telt-lévén, hogy a nyaralót kölcsönkaptuk. Mindenki kivette a részét a munkából, porszívóztunk, söprögettünk, mosogattunk, a fiúk igazán sokat segítettek, én mégis alig vártam, hogy beüljünk az autóba és elinduljunk fatornyos falunk felé.

Néztem a tájat, nem gondoltam semmire...pihentem. S ekkor a férjem kisebbik fia hátrafordult, és így szólt:

-Andi, kérdezhetek valamit?

-Holnap mi lesz az ebéd?

Ez volt az a pillanat, amikor eltört a mécses, és keserves sírásba kezdtem... Aztán hangos nevetésben törtem ki.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg leszámoltam "megboldogult" lánykorom romantikus nyaralásaival és beláttam, hogy az én boldogságom attól válik teljessé, ha a családom elégedetten, kipihenten érkezik haza az általam csak balatoni kalandtúrának nevezett nyaralásból.