Az esélytelenek nyugalmával

Ezt a sztorit muszáj kiírnom magamból!

6 hónap, ami pokol volt, persze nincs vége egészen.

Hiszed, hogy valakivel jóban vagy és hogy szeret, kedvel. Egyszer csak egy blőd, piti dolgon nem tud túljutni, de egy olyan óvodás szintű dolgon, amit hónapokig el sem hiszel, hogy ilyen 5 éves kor után még megtörténhet. Beteges ego...

Egy apró semmitmondó dolog, amit minden ember tiszteletben tart. És akkor elkezdődött a rosszkedv, a szívatás... de nem akármilyen alja viselkedés. És az az ember, aki tudja, hogy milyen bajban vagy, 6 hónapon át mindig rúg még egyet beléd. De minden nap.

Rossz hangulat, rossz légkör, szívatás szívatás hátán.

Újra menekülsz onnan, ahol élsz, hisz megtanultad, akármilyen helyzet adódik, mindig te húzod a rövidebbet. Másnak soha nem eshet baja, ha közted és közte dől el valami. Bele is törődsz, nem is tiltakozol már, hisz hány évtizede tart...

És akkor a másik hirtelen kap onnan egy pofont, ahonnan nem számít rá. Onnan, ahonnan a magabiztosságát nyerte és így nyugodtan tudott téged bántani. Kihúzzák a lába alól a talajt és ő kényszerül elmenni

Szinte soha nem tapasztaltam meg ezt. Soha, hogy egy ilyen vert helyzetből, amikor már éppen szeded a sátorfád, mert már nem bírod az "ütést", a másikat K.O.-val ütik ki.

Erre mondják, hogy mák.

Most nem te húzod a rövidebbet, mert valahol fönt azt mondja valaki: kapott már eleget. Ezt senki nem érti meg addig, amíg nem megy át ilyenen tartósan. Amíg a szerencse néha mellé pártol, kap innen-onnan egy segítő kezet. De én tényleg mindig a rövidebbet húztam, egyértelmű, méltatlan s megalázó helyzetekben.

Most először életemben éreztem elégtételt és azt, hogy GYŐZTEM!