Átszenvedett hónapok

Kezdetben azt hittem, nekem minden úgy megy majd, mint a karikacsapás. Tévedtem. Megszületett a kisfiam és nem úgy, mint a többi újszülött a szobában, aludt és evett, hanem robusztusan és kitartóan sírt - nem is sírt, inkább üvöltött egy teljes délutánon, éjszakán és egy délelőttön át. Akkor már tudtam, a karikacsapás nem nekem jutott. Amikor hazajöttünk kissé megnyugodni látszott a helyzet, de ez csak a vihar előtti csend volt. A szakmámból adódóan, ami csecsemő és kisgyermekápoló még mindig reménykedtem, hogy ura vagyok a helyzetnek. Hét hónapon át nem volt se éjjelünk se nappalunk. Hozzáteszem, mi a szakirodalmat is megcáfoltuk, hiszen a semmi különösebb kiváltó ok nem volt a nyugtalan "baba-lelkiállapotra".

Rendezett családi körülmények között nagy izgalommal vártuk a kis jövevényt. Esténként elképzeltük milyen lesz, ha már itt lesz velünk, terveket szövögettünk mit hogyan is fogunk csinálni, milyen elvek szerint neveljük majd a kis Mókaficekünket - így becéztük Őt a pocakban.

Minden lehetséges módszert kipróbáltunk, amiről csak hallottunk, de semmi nem használt. Volt rá példa, hogy hat órán át sétálgattunk vele fel s alá, de ő megvigasztalhatatlanul sírt egyfolytában. Teljes kivizsgálást kértünk a gyermekorvosunktól, szerencsére teljesen egészséges a kisfiam. A doktor azt mondta vannak ilyen örök elégedetlen csecsemők, organikusan semmi nem indokolja ezt a viselkedést, tehát orvosi teendő nincs.

Ekkor kezdődtek az igazi problémák. Azt hittem minden az én hibám, nem vagyok elég jó anyának. Ezzel szembesítettem magam minden átvirrasztott éjszaka és és elszenvedett délután. Így kezdődött az ördögi kör. Én egyre határozatlanabbá váltam, a gyerek pedig egyre határozottabbá és akaratosabbá. Azt hiszem depressziós lettem. Mindent a kicsinek rendeltem alá. Az egész családot vigyázzba állítottam, ha aludt, ideges voltam a kutyára, ha ugatott. A férjemmel egyre rosszabb lett a kapcsolatom, mert állandóan ingerült voltam, persze minden rajta csattant. A pici viselkedése természetesen egyenes arányban az én széthullásommal még rosszabb lett.

Hét hónapos volt, amikor már az idegállapotomnak köszönhetően szoptatni sem tudtam. Annyira kimerült voltam az állandó éjjel-nappali „műszaktól”, hogy inkább egy szellemnek néztem ki, mint egy boldog újdonsült anyukának. Egyik reggel arra ébredtem, hogy a párom puszi és köszönés nélkül ment el dolgozni, egész nap fel sem hívott. Ekkor jöttem rá, hogy a kezembe kell vennem az irányítást, különben az életünk, amit annyira tervezgettünk, eltűnik a semmibe. Bármennyire is fájdalmas volt, tudtam, nem tehetem többé mindig azt, amit a gyerek szeretne.

Elkezdtem tudatos napirendet kialakítani, külön szobába költöztettük Tamáskát (így hívják a kisfiamat, ha még nem említettem volna), nem altattuk kézben és kizárólagosan csak a kiságyban aludhatott. A módszert első körben nagyon nehéz volt betartani, hiszen mindenki tudja, mit képesek már a csecsemők művelni, ha az akaratukon kívül történik valami. Majdnem meginogtam - nem is csoda, hiszen ember legyen a talpán, aki szívfájdalom nélkül tudja hallgatni a gyereke üvöltését napi több órán át. Szerencsére akkortájt gyakori vendég volt a húgom, aki mindig lelket öntött belém és elhitette velem, hogy ettől már csak jobb lehet.

És végre sikerült. Két hét múlva az én kis rosszcsontom reggelente mosolyogva ébredt és minden nappal egy kicsit türelmesebb lett. Mára már a nap nagy részét nevetve töltjük közös játékokkal, sétával, na és persze kisebb hisztikkel, ami már csak fehér holló lett nálunk - szerencsére.

Ebben a kis irományban inkább az én állapotomat jellemeztem, éppen azért, hogy tanulságul szolgáljon mások számára. Csak azt tanácsolhatom Önöknek, hogy gyerekük születésének első napjától fogják a kezükbe az irányítást, ne szenvedjenek hét hónapot, mint én.