Amit senki sem mond el az anyaságról

Méterekkel a föld fölött lebegtem. Mindenki biztatott, hogy jó lesz, örülj… aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen kétségbe vagyok esve! Először is, mert honnan fogom tudni, hogy rendben van-e vele odabenn minden, vagy, hogy mikor indul be a szülés. Aztán valahogy csak ráéreztem, hogy ezek bizony már nem csak jóslók. Viszonylag hamar meglett a babám. De senki nem foglalkozott, világosított fel, hogy mit is kell csinálnom. Valahol az én hibám is, hiszen se tornára felkészítőre, szülőszoba látogatásra nem mentem el. (Igaz, nem is javasolták.)

És egy szép ősz végi reggelen a kezemben a babámmal a sírógörcs kapkodott, hol az örömtől, hol a kétségbeeséstől. Ugyanis még csak megfogni sem tudtam rendesen, nemhogy ellátni! De a kórházban még egész jó volt, mondták, mutatták a dolgokat. Otthon az első héten anyum segített. De még akkor sem mondta el, milyen nehéz is maga az anyaság!

Mert valljuk csak be, az! Első hetek, hónapok másról se szólnak, csak szoptatás, altatás, pelenkázás... éjjel is igény szerint. És amikor csak sír és sír - azt sem tudom, mi a baja. Az én idegeim is csak spannolódnak. Pedig érezem mióta babás lettem, sokkal türelmesebb lettem. És mégis, vannak percek, órák, mikor sikítva ki tudnék futni a világból! Majd egyre nagyobbacska, azt hiszed, most végre kicsit leegyszerűsödik a dolgod, beáll egy napi ritmus. És mire szusszannál egy kicsit, valami/valaki felrúgja.

Abbamarad a hasfájós korszak, de addigra viszont annyira hozzá szokott a ringatáshoz, hogy másképp nem is akar elaludni. Így mit tudok tenni? Hát ringatom, sétálok vele... Mert ugye sírni ne hagyjuk a gyereket… a másik fél: de ennyi kell neki... Mindenben ez az örökös ellentét! A doki teljesen mást mond, mint a védőnőd, de a család is egy harmadik véleményt tart jónak. Na, most mit is tegyek, azt nézzem, nekem mi a jó, vagy a babát? Mennyire lehetek önző? Én, mint egy külön álló Nő, mikor kerülök sorra?

És ilyenkor kezdi azt hinni az ember, hogy teljesen becsavarodik. Depressziós lesz. De ciki ezzel segítséget kérni (én bizony megtettem - védőnőmmel tanácskoztam, ha kellett hetente) - mert ez nem fér bele a mostanság oly trendi "szuperanyu" szerepbe. Mert ugye csak akkor lehetsz jó, ha nem síratod a babád, ha tipp-topp a lakás, és te is már szülés után 3 hónappal a régi vagy. És emellett légy kiegyensúlyozott, mindig vidám. Mindenre kész. Ha hívnak, menj a barátokhoz (mert nekik annyi dolguk van, nem jutnak ki hozzád), járj babaúszásra, tornára, főzz finomakat. És nehogy üveges kaját merj adni a gyereknek... És ami a legfontosabb: Mindenben állj a családod rendelkezésére.

Csakhogy az nem ilyen egyszerű! Nem lehet kialvatlanul, zombiként egész nap a konyhában, fürdőben robotolni, mikor a gyerek alszik. Bevallom, nálam sokáig káosz volt. alig jutott időm a főzésre, a mosogatásra. Örültem, ha heti kétszer fel tudtam takarítani. Voltak is vitáink emiatt a férjemmel. De lehetetlent nem tudok megcsinálni. Mikor aludt a baba, én is aludtam. Ha fent volt sétálni vittem, hogy levegőn is legyen.

Egyszóval: nem egy leányálom! Minden a te feladatod, te járj utána, vásárolj be, hiszen te vagy otthon… te tudod, mi kell a babának, hol van az a papír, ami épp kell a banknak. . .

Egyetlen dolog van, ami nagy vigaszt ad, hogy én látom/tapasztalom meg az első dolgokat a babám életében. Az 1. mosoly, kacaj, átfordulás, felülés/állás.. Tudom ez közhely, de nagyon megéri!

Még így is, hogy több mint 10 hónapja "rabja" vagyok egy kis embernek, csak azt tudom mondani, hogy a világ összes szabadságáért/kincséért se adnám oda a fiam!

Viszont fontosnak tartottam ezeket leírni, hogy akik gyermekvállalás előtt állnak, jól gondolják meg, készen állnak-e rá? Tudják, hogy mire számíthatnak. Mennyire lesz zsúfolt, fárasztó az életük! Mennyi mindenről le kell majd mondaniuk.

Mert szép és jó, de nagyon nehéz és fárasztó dolog is anyának lenni!