Amikor a világ nem olyan, amilyennek hiszed

Megbotránkozás.

Azt mondják, az ember ahogy öregszik, egyre bölcsebb lesz. Még sosem hallottam, hogy hozzátennék: "tisztelet a kivételnek".

Valahogy mindig tisztelettel voltam az idősebb emberek iránt, úgy gondoltam, hogy az én élettapasztalatom az övékéhez képes nagyon silány. Arról nem is beszélve, hogy akik most idős emberek, hozzánk képest igencsak nehéz körülmények között kezdték az életüket, nem volt

ennyi könnyítés (gép, internet, ennyi autó), ami a mi életünket - jó esetben - megkönnyíti.

Szóval azt gondoltam, érdemes őket hallgatni, beszélgetni, élettapasztalatukból tanácsokat fogadni.

Hosszú idő óta vagyok itthon kicsi gyerekkel, előtte is bedolgozó voltam, tehát az ÉLET nekem a családot, itt-ott kevés kapcsolatot az emberekkel - jelentette.

Most más foglalkozásban vagyok, kikerültem a piacra, sok-sok árussal egy levegőt szívunk....és hát nem csak levegőt.

Meg vagyok döbbenve, mennyire szánalmasan trágár beszédű, egymást lekezelő, kibeszélő, fúró ember van ott egy csomóban. Újként, senkit nem ismerve, hozzám több ember is odajött köszönteni, tanácsot adni, a hozzám hasonló árut áruló embert pad alatt bemutatni, kibeszélni.... szinte első nap éreztem: ez nem lesz egyszerű. Nem részletezem a gondokat, de rövid idő kellett ahhoz elteljen, hogy a bumeráng visszaérjen, és amiket mondtak, mondtam, vissza is értek hozzám.

Jóformán a legidősebb ember volt, aki egyiktől a másikig mászkált és vitte-hozta a hírt, bomlasztott, fújolt, átment, ott ugyanezt megtette, és amint hallottam, tulajdonképpen tőlem is csak azért vásárolt, mert olyan csórók vagyunk.

Megfigyeltem, hogy milyen szelektív az észlelésük, hogy csak azt veszik észre, ami rossz, amiről "jaj, hallottad..."-dal lehet beszélgetni. Nem hallottam a néhány hét alatt egyetlen elégedett embert sem. Piszkálják a kormányt, a rendőröket a tűzoltókat, a szomszédot, az orvosokat, jóformán mindenkit ismerek már, mindenkiről minden negatív dolgot tudok.

Ennyi lenne az élet?

Annyira kiborultam ezektől a dolgoktól, hogy egyik reggel, mikor odaértem elkezdtem sírni. Igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon, ne örüljenek, hogy hatott a "kicsináltuk". A könnyem szakadt egész délelőtt. Odajött hozzám ez az idős úriember és kérdezte: - „Mi baj? Csak nem otthon valami? - és már akkor éreztem: új hírre éhezett...

Mondom: - Nincs semmi bajom, ami van is, túl leszek rajta és nem is tartozik senkire.

Vele többet nem tudtam aznap beszélni. Két nap múlva odajött megint és megkérdezte mi bajom, tiszta hisztis voltam két napja. Én csak annyit mondtam:- Elhiszem, hogy ezen a piacon ez megy, és ti ehhez hozzá vagytok szokva, de nem bánnám, ha engem ebből kihagynátok. Én még - minden gondunk ellenére - találok örömre okot az életünkben. Én tudok örülni a fizetésnek, ha nem sok, akkor is, örülök az egészségnek, mert az sem természetes nekünk. Örülök a békességnek, ami otthon vár, mert a gyermekeim soha hangos szóra nem kell ébredjenek. Örülök a hónak, ha hull, az esőnek, ha esik, a napsütésnek, tavasznak, télnek, pedig ezek mind ellentétük egymásnak.

Mégis mindennek örülök, mert számomra az élet az ellentmondásaival együtt ÉLET .

De tudok neked mondani egy szomorú dolgot: téged sajnállak, mert neked nem ugyanezek okoznak örömet, hanem a mások bajai és az, ha elsőnek terítheted.

Nem kellett elküldjem, ment magától, és a szia-szián kívül másról nem tudunk beszélni. Mert azóta is mosolygok, mert ha nincs is vásárlóm, akkor is találok valamit, aminek örülni tudok.

Miért írtam most le ezeket? Lehet kicsit sokat agyalok, de ha csak egyetlen ember a sok nehézség ellenére is talál valamit, aminek örülni tud, vagy túl tud lépni olyan dolgokon, amik csak a mások életsilányságát bizonyítják, már úgy érzem elértem a célom.

Akik ismernek tudhatják, hogy nálunk is ború a ború, de tudom hogy a felhő fölött mindig süt a nap. Sok örülni valót kívánok mindenkinek!