A tökéletes magány - vetélés, missed ab

Azt hiszem, ilyenkor az érintettnek és környezetének is túlságosan nehéz dolga van ahhoz, hogy egymást támogatni tudják. Hiszen egy pár hetes kis embriót még sem az orvostudomány, sem a társadalom, a szíve mélyén még a család sem vesz igazán emberszámba, sokan még élőlénynek sem tartják, így az elvesztése felett érzett fájdalom, düh, kudarcélmény, bűntudat, üresség, vagyis az egész gyászfolyamat sokak szemében jobb esetben túlzásnak, ha nem önsajnáltatásnak és hisztériának tűnik.

Be kell látni, hogy ez nagyon is érthető. Egyrészt állítólag minden 4-5. terhesség így végződik, vagyis nem egyedi eset, és más is kibírta, másrészt bár nagyon sokszor soha nem derül ki a vetélés oka, legvalószínűbb, hogy kromoszómarendellenesség vagy más, az élettel össze nem egyeztethető probléma áll a hátterében. Az is tény, hogy egy meg sem született ember még nem élhetett a hagyományos értelemben vett értékes életet, nem lehet azt mondani, hogy hiányozni fog az ismerősöknek, nincsenek közös emlékek, élmények, így miért is kell annyira szomorkodni? Szerencsére az is igaz, hogy az esetek jelentős többségében ez egyszeri eset, és a következő terhességek problémamentesek.

Épp a fentiek miatt az is érthető, hogy megkérdőjelezhetetlen nem csak a jóindulat, hanem a tényszerű igazság is az alábbiakhoz hasonló vigasztaló szavak mögött:

"Hidd el, jobb, hogy most történt, és nem később..."

"Ennek mindig van valami oka..."

"Egy baba tudja, hogy hová és mikor kell megszületnie..."

"Majd a következő elfelejteti veled..."

"Talán még nem volt itt az ideje..."

"Talán még nem készültetek fel rá eléggé..."

"Másokkal is gyakran megesik, de aztán egészséges gyerekeket szülnek..."

"Biztos, hogy jobb ez így, mintha betegen született volna meg..."

Hasonlókat hallva, bár eleve nem is mondtam el a történteket a szűk családon kívül senkinek, hamar rájöttem, hogy nem is lett volna értelme, hogy megtegyem. Hiszen minden vigasznak szánt szó valahol azt jelentette számomra a sorok között, hogy nem csak alaptalan az a fájdalom, amit érzek, hanem még talán kicsit örülnöm is kéne, hogy időben elhalt az a kis embrió, akiből úgyis csak legfeljebb egy súlyos beteg ember születhetett volna meg.

Ekkor tapasztaltam meg azt a bizonyos tökéletes magányt, hogy egyedül maradtam, és senki nem ért meg igazán, sőt, még szinte mélyebbre taszítanak a bánatomban szavaikkal, hiába nem ezt akarják. Hiszen mit jelent a még alig csírázó anyai szívnek lefordítva, hogy még nem készültünk fel rá eléggé? Hát azt, hogy valahol én vagyok a hibás, nem tettem meg mindent. És az, hogy egy baba tudja, hová és mikor kell megszületnie? Hát azt, hogy hozzánk valamiért nem akar, mert velünk valami baj van. És az mit jelent, hogy jobb, hogy így történt? Azt, hogy nagyon ostobának kell lennem, amiért én ennek ellenére mégis bánkódom és üresnek érzem magam, hiszen egy anya sem kívánhatja önző módon, hogy gyermeke szülessen csak azért, hogy ő aztán egész rövid kis életében szenvedjen!

Nehogy félre értsen bárki, TUDOM, hogy ezek erősen eltúlzott értelmezések, és egyetlen családtag sem állított volna soha ezekhez hasonlót, de tegyük a kezünket a szívünkre: a jó szándék ellenére nem tartalmaznak a sorok között mégis valami ilyesmit is a fenti mondatok?

Én azt hiszem, egy idős, közeli hozzátartozó elvesztésekor sem vigasztal senkit az, hogy "Neki már jobb így, nem szenved tovább.", mégis sűrűn bólogatunk, mert az eszünkkel tudjuk, hogy ebben van igazság, még ha azt is láttuk a drága szerettünkön, hogy ő minden észérv ellenére azért nagyon is szeretett élni! Azért sem vigasztal, mert a hiányából fakadó fájdalmat az észérvek nem enyhítik. És azt hiszem, sokan éppen erre nem gondolnak:

Amikor egy nő babára vágyva a kezében tartja a pozitív tesztet, majd amikor kb. 8 hetesen meghallja a kis embrió szívhangját, az életének egy addig üresen tátongó szöglete hihetetlen sebességgel telik meg álmokkal, vágyakkal, és ha ezért talán sokan ki is nevetnek, igen, szeretettel is egy még nem ismert kis lény iránt. A férjjel is megváltozik kicsit a kapcsolat: még jobban elmélyítik a közös álmodozások, a gyermekről való esti beszélgetések. Ezt veszíti el a vetéléskor az ember, ezért támad benne addig nem ismert űr, és talán nem vágyik másra a környezetéről, mint annak az elismerésére, hogy ez az érzés jogos és valóban gyötrő.

A cikk borongós hangvétele ellenére nem gondolom, hogy pszichológusnál vagy pszichiátrián kellett volna kikötnöm, és az esetleges látszat ellenére sem hibáztatok senkit a környezetemben, amiért nem tudtak igazi vigasszal szolgálni, sőt, hálás vagyok a jó szándékért, amiért megpróbálták. Én épp ellenkezőleg, arra jöttem rá, hogy mint a gyászban általában, igazi vigasz nincs itt sem, sőt még igazi részvét sem, mert egy már ismert és szeretett személy elvesztésének fájdalmát legalább jogosnak tartják az emberek, míg itt erről általában nem lehet szó.

Azt hiszem, sokunknak meg kell ismernie a fájdalomnak ezt a magányosságát, és el kell viselni, egyedül. És ha eltelik kinél-kinél az a szükséges idő, ami után készen áll egy újabb babára - ez személyiségtől függően lehet a minimális három hónap, vagy akár sokkal több is - akkor a következő terhesség, ha el nem is feledteti a kudarccal végződőt, de annál nagyobb öröm és az érte való hála is nagyobb, azt hiszem. És talán az sem baj, ha egy vagy több ilyen eset után számunkra már soha nem lesz magától értetődő, hogy a pozitív teszt után 8 hónappal feltétlenül baba is lesz a karunkban. Megtanulunk valamit az életről, ami, mint minden tudás, érték, még ha nehéz tapasztalat van is mögötte.

Hogy miért is írtam le mindezt? Szerettem volna, ha legalább megpróbálhatom kifejezni, hogy milyen érzés volt, amin átmentem, és ha elmondhatom így utólag, hogy miért nem segítenek a szokásos vigasztalások, és hogy időnként miképp mélyíthetik esetleg még jobban az ember bánatát. De azt is mindenképp hangsúlyozni szerettem volna, hogy minderről senki nem tehet, és ha valaki a másik oldalon áll, és vigaszt akarna nyújtani, ne érezze magát hibásnak, amiért nem sikerül, ne is várja el magától ezt, mert néha a kevesebb itt is több, és a csendes együttlét és együttérzés többet segíthet, mint a fenti jó szándékból fakadó igazságok, okosságok.

Most, az akkori események után 18 és fél hónappal 26 hetes várandós vagyok. Mire megjelenik ez a cikk, valószínűleg igencsak közel leszek már az anyasághoz, sőt, talán már a karomban is tartom a kis csöppséget. Nehéz volt az első 14 hetet végigizgulni, de azt hiszem visszatekintve és a későbbiekre is hasonlókat remélve, hogy az enyémnél problémamentesebb, boldogabb terhesség keveseknek adatik csak meg. Élvezem minden napját, minden pillanatát, és szívből kívánom, hogy aki most bánatosan olvasgat a hasonló témájú cikkek között, hamarosan szintén átélhesse ugyanezt az örömöt.