A legcsodálatosabb fájdalom! Jolly születése

Én eléggé türelmetlen voltam, mert már a második hónap sikertelenség után el voltam keseredve, de nem volt rá okom. Május elseje volt, párommal elmentünk egyet bulizni a vidámparkba, mindenre felültünk, amitől az embernek a haja égnek áll, párom az egyik szerkezet előtt már a várakozás alatt rosszul lett, ahogy nézte a pörgést, de hősiesen helytállt. Másnap reggel vendégeket vártunk, éreztem, hogy valami nincs rendben, nagyon fáradtnak és gyengének éreztem magam, vendégek ide vagy oda, úgy döntöttem muszáj lefeküdnöm egy kicsit aludni. Egy óra alvás után iszonyú szédülés és szomjúság tört rám, elindultam a konyhába inni, de útközben elájultam.

Ezután már csak arra emlékszem, hogy fekszem az ágyon és jópofa sógor jelöltem közli velem, hogy ha melegem van, legközelebb ne a konyha kövén hűsöljek. Párom nagyon meg volt ijedve azonnal mentőt hívott, akik nemsokára meg is érkeztek. Az első kérdésük az volt, hogy nem vagyok-e terhes, én meg rávágtam, hogy sajnos nem. Abban maradtunk, hogy egy enyhe napszúrást kaptam előző nap. Teltek a napok és éreztem, hogy ez a napszúrás okozta hányinger egyre fokozódik, végre felébredt bennem a gyanú, megvettem a tesztet és pozitív lett. Nagyon örültünk, gyorsan mentem is az orvoshoz, hogy megerősítse, de még annyira korai volt a vizsgálat, hogy ő sem tudta biztosra mondani. Megbeszéltük, hogy 5 hét múlva jelentkezem, de én már biztos voltam benne. A hányingerek csillapodtak, imádtam a terhességet, közben készültünk az esküvőre.

47 kiló voltam, az összes ruha nagy volt rám, amit felpróbáltam a kölcsönzőkben, egy helyen viszont ügyesen átalakították. Esküvő, nászút, baba - ennél boldogabb időszak nem is lehetett volna. Október volt és még mindig nem jött fel egy kiló sem, de mivel egy pékségben nehéz fizikai munkát végeztem, ezért kiírt a doki betegállományba. Panelban laktunk, baromi unalmasak lettek a napok. Egész nap mást se csináltam, míg a párom dolgozott, csak ettem és gyönyörködtem egyre gömbölyödő pocakomban. December végére már 72 kiló voltam. Már a doki is rázta a fejét. Február 3-ra voltam kiírva, nagyon aranyos dokit fogtam ki (bár az elején mikor közölte mennyit kér, nem volt annyira szimpatikus).

Január 25-e volt mikor vizsgálatra mentünk a kórházba, a doki úgy megvizsgált hogy azt hittem ott megszülök, de nem inkább még hazabuszoztunk. Szörnyű kényelmetlen volt a buszon rázkódni, éreztem hogy egyre jobban görcsölget a hasam. Hazamentünk, de nemsokára mivel nem múltak a fájások, taxit hívott a párom és rohantunk vissza a kórházba. Emlékszem szegény taxis milyen fejet vágott mikor a férjem közölte igyekezzen, mert szülni megyünk. Hamar be is értünk a kórházba, de sajnos ekkor még nem történt semmi.

A fájások elmúltak, de a doki már nem engedett haza. Kemény egy hetet feküdtem a kórházban, mellettem már mindenki megszült és hazament, én pedig győzködtem a picimet, hogy igyekezzen. Január 31-én reggel a doki azt mondta, itt az idő ma szülni kell, már napok óta 3 ujjnyira nyitva vagyok, mindenkit halálra izgatnak az erős jóslófájások és még semmi. Azt mondta a doki úgy megvizsgál, hogyha ettől nem indul meg a szülés, akkor nem is vagyok várandós. (Nem volt vicces.)

Reggel 9-kor átestem a vizsgálaton anyukám megérkezett a "szülés beindító" madártejjel. Egész nap nagyon kényelmetlenül éreztem magam, tudtam itt történni fog valami. Este fél nyolckor szóltam a szülésznőnek, hogy 2 percenként érkeznek a fájások, gépre tettek és közölték, hogy ezek már elég erősek ahhoz, hogy szüljünk. Felhívtam a férjem, aki épp az építésznél nézegette új házunk terveit. Azonnal indult a kórházba. Bevittek a szülőszobára borotválás, beöntés és egyéb wellness szolgáltatások következtek, aztán elküldtek kicsit sétálni a folyosóra, ott már várt a párom, aki iszonyú izgatott volt és láttam rajta mennyire féltett. Este 11 óra volt, amikor már nem akartak kiengedni a szülőszobáról, hanem fel kellett feküdnöm a szülőágyra. Akkor még nem volt túl nagy élmény a szülőszoba, mert egymás mellett volt 5 ágy és csak egy-egy függöny választott el bennünket a többi kismamától. Hallgattuk egymás nyögdécselését és titokban versenyeztünk. Hát mit ne mondjak én lettem az utolsó, de mégsem éreztem a vereséget. Első szülésem volt ez, fogalmam sem volt, hogy fogom viselni. Mindent tudni akartam és mindent látni. Elég sokáig várt a doki a burokrepesztéssel, kb. fél tizenkettőkor adta le a végső döfést. Ekkor felgyorsultak az események, néztem az órát és szinte már nem volt idő a fájások közt, de nagyon jól viseltem. A doki végig mellettem volt, a szülésznő egy angyalként törölgette a homlokom, miközben én az ablakból a szabadság szobrot nézegettem és vártam, hogy mikor lesz elviselhetetlen a fájdalom, amiről beszélnek a kismamák. Végig humorizáltunk, meg beszélgettünk az orvossal meg a nővérekkel, mikor éreztem, hogy jönnek a tolófájások, mivel nem volt befordulva rendesen a pici a szülőcsatornába, így arra kért a doki forduljak az oldalamra, egyszer jobbra majd balra és úgy várjuk a fájásokat, és közben ne nyomjak, na ez volt talán a legnehezebb. Aztán segítettek a hátamra fordulni és azt mondták, na most hajrá, nyomjak egy nagyot, szinte az első nyomásra félig kint volt a fejecskéje, nagyon erős feszítést éreztem és akkor mondta doki, hogy pici fájdalmat fogok érezni, mert vágni kell. Valóban alig éreztem a gátmetszést, mert szinte inkább megkönnyebbülés volt a feszítés közben.

A következő nyomásra kint lett a feje, majd még egyre az egész teste. Február 1-jén, reggel 1 óra 7 perckor 3650 grammal és 57 centivel megszületett Zsoltikánk, aki azóta is csak a Jolly becenevet viseli! Akkor egy régi fajta nem összecsukható szülőágyon feküdtem, így volt hely a két lábam között és odatették a babámat ellátni, amíg elvágták a köldökzsinórt. Eközben ő végig (amit a többiek nem vettek észre) az alsó fertályomat rugdosta a pici, de erős lábacskáival.

Majd egy pillanatra a hasamra fektették és minden egy csapásra megváltozott: anya lettem. Ez a világon a legcsodálatosabb érzés és nem cserélném el semmire.

Azóta még kétszer átéltem azt a gyönyörű élményt, bár el kell mondanom nálam nem vált be, hogy az első a legnehezebb, aztán már könnyű, mendemonda. De egyszer majd azt is megírom. Ez a fájdalom a legcsodálatosabb a világon és mindenkinek azt kívánom, hogy legyen része benne.