50 lépés

Ma ötkor keltünk, fél hétkor már Sárbogárd felé zötyög velünk a vonat. Cirkuszjegyünk van, az alkalom köré pedig tömegközlekedős napot szerveztünk a gyerekeknek, mert a bezárt hónapok elvették ezt is tőlünk. Mindent be kell(ene) pótolni gyorsan, hiszen a híre már ideért a következő hullámverésnek, és ők meg nem hajlandóak megállni kicsit se a növekedésben.

Sárbogárd-átszállás. Korán felálltunk, túlbuzgóságunk ékes bizonyítéka hogy a kalauz még cipőjét vetve, felpakolt lábakkal olvas. Miközben a váltókon fut a vonat, kedélyes dülöngélésünkben kapaszkodásra ösztönzöm a családot, és az ajtó felé nézek... Az ajtóban egy alacsony vékony, kicsit viseltes fiatal nő toporog... bizonytalan mozdulatokkal, réveteg tekintettel. Nem is vesztegetek felé több pillantást, sajnos láttam már hasonló sorsot eleget, inkább a leszállásra koncentrálok.

Az automata lépcsőt a nemrég még zokniját villantó kalauz működésbe hozza... a gyerekek előre mennek... én a kishölgy mögé szorulok. Lassan lép... elnézést kér, én meg elnézem neki, hisz van még időnk, és egyébként se tett semmi rosszat. Leszállva a gyerekek után lépek, araszolunk a peronon, mögöttünk kalauzunk és a kishölgy. Nem nézek hátra, de hallom ahogy pár szót váltanak. A MÁV hű alkalmazottja gyorsan tájékoztatja, hogy mikor melyikről indul.. végül megbizonyosodik egy kérdéssel, hogy menni fog-e...

Ekkor már fülelek kicsit jobban... gyerekem pedig csendben megjegyzi "szegény néni". Miért szegény? Mit nem láttam? -Nézd meg a szemét... szerintem nem lát, anya...

Elszégyelltem magam, hiszen én futólag és felületesen pillantottam csak rá... emberként, a szívemmel nem. Betettem egy skatulyába és kész... Ez nem jó így.

A kalauz tovább lép mögülünk, pártfogoltját -kimondatlanul ránk bízva- mellénk állítja. Szóba elegyedünk, hangom a ki nem mondott bocsánatkéréstől csendes és alázatos. Körülbelül ötven lépésre vagyunk az előző és tíz percre a következő vonatunktól, amikor kiderül, egyféle megyünk. Előbújik végre belőlem az igazi ember... beszélgetünk. Elmondja, hogy látása öt százalékos... koraszülöttként érkezett a Földre, mindig csak ennyi volt az, amennyit a világból láthatott. Megtudom, hogy édesanyja meghalt pár éve, utána a devizahitellel terhelt lakásukat elvesztették, szétszóródott a család. Apja és két testvére tőle távol... Neki egy vidéki barát nyújtott segítő jobbot és egy szobát, ahonnan ma is elindult. Mert megy. Nem zárkózott be. Zenekarban énekel, fellépnek, dolgozik. Az állami járulékok és támogatások mellett kellett még valami plusz... Azt (és ahogy látom rajta, többet is) megadta neki a zene. Közösséghez tartozik, sokat utazik a fellépésekre, legtöbbször busszal, vonattal... a botja nemrég eltörött, így most nehezebb, addig míg meglesz az új. Honlapjuk van, vidómegosztós megkeresésre buzdít. Beszélgetésünk gördülékeny, könnyed. Pillanatok alatt kitárja életének könyvét, hálásnak tűnik a kérdéseimért. Érzékelem ugyan, hogy a hangosbemondó épp tájékoztat, de nem értem az infót, mert nem ott a fókuszom. Bezzeg ő oda is figyel.

Szól, hogy ez a miénk és nyújtja a kezét. Milyen bizalom kell már ehhez...? Azt sem tudja, ki vagyok, csak színek és körvonalak társulnak talán az őt még cserben nem hagyó szemén keresztül rólam, a hang mellé. Elmondja, fél hogy ha késik a vonat, akkor az elé küldött sofőr nem vár rá, ugyanis a TV-be megy... interjút ad. Mesélni fog a küldetésükről, a zenekarról, amely befogadta... Megsúgta: izgul. Ilyen típus... még kicsi korából "rajta maradt" ez a feszültség nyilvános helyzetekben.

Elindulunk a negyedik vágányhoz. Visszafelé is ötven lépés... de én már egy kicsit több vagyok Általa. Még a nevét sem tudtam ekkor (később már az internet segít), de a Keletibe érve újra mellé szegődtem és a legjobbakat kívánva odakísértem a sofőrjéhez.

Köszönöm a találkozást és a tanítást. Nem szabad hagyni, hogy a hétköznapok felfalják a bennünk élő emberséget! Lássunk meg egymást, úgy igazán!

Sokkal egyszerűbb megbélyegezni, mint megpróbálni megérteni. Ez egy nagyon gyors reakció, és ebbe nem kell túl sok energiát fektetni. A megértésbe és az elfogadásba kell.

Orvos-Tóth Noémi