Majdnem nem láttam a picimet...

...de már itthon vagyunk.

A hosszú-hosszú benti hónapok alatt annyiszor elhatároztam, hogy megírok mindent, ami kikívánkozik. A sok keservet, a kevesebb jót, mesélni való apróságokat, a babavárás extrém csodáját, de a vége felülírt mindent. Elolvastam az utolsó bejegyzésemet, ami december 27-én született... és akár lehetett volna az utolsó is.

Aznap annyi minden történt. Meglátogattak először Pécsen a barátnőmék is, hogy még lássanak nagy pocakkal. Mintha tudták volna.

A 37. héthez közel már minden napra úgy virradtam a patológia 107-es kórtermének balszélső egyes ágyán (ami hetekig az otthonom volt) hogy - talán ma! Inkább vártam, mint féltem a pillanatot, még aznap is, amikor megkezdődött. A nagy meglepi látogatások után este a vacsi-fürdés-Édesélet-GraceKlinika rituáléja után nem tudtam elaludni, és egyre csak nyüstöltem Turbo csiga racinget a telefonomon. A hasam egyre konkrétabban és kitartóbban fájt, de volt már ilyen korábban is... és egyébként sem szenteltek nagy figyelmet azon történésemnek, hogy két napja nyákdugótlan vagyok.

Aztán már nem volt jó sehogy, izgulni kezdtem, gépre kértem magam, és az NST egyértelműen mutatta: ez inkább valami, mint semmi. Dokit hívtak, megvizsgált, véreztem, irány a szülőszoba. Szegény szobatársaim győztek kapkodni, pakolni, míg én Imit hívtam, hogy jöjjön, de LASSAN, mert nem bírnék még érte is aggódni, miközben leszakad a derekam.

A szülőszobán ismét gép, ismét fájások, apa megérkezett, levette a nyakláncaimat a műtétre való rutinos rákészülésben és szorongattuk bőszen, nagy izgulóban egymás kezét, hogy mindjárt jön Emma :). A hetek alatt, agyban kiválasztott orvosi gárdám volt jelen ezen az éjjelen, és a drága dokinő (Hantosi Eszter) a szokásos laza poénokkal oldotta a kézzel markolható feszkót. Ukáz: - várnunk kell kicsit még a véralvadásgátló szuri miatt... nomeg érezze az a gyerek, hogy születés van folyamatban!

Nem is tudom, hogy mikor mentünk végül műtőbe... kiestek dolgok. Emlékszem, hogy toltak, lifteztünk, néztem a plafont, uralkodtam a félelmemen és kaptam egy búcsúcsókot a műtőajtóban...

A műtő félelmetes volt, mint mindig. Nyüzsgés, idegen szagok, arctalan maszkosok, műszerek sora... mindegy. Uralkodok a félelmemen. Gerincszuri, zsibbadás, leplek, kikötözés kipipálva... várom a metszést, a gyereket, a sírását, az én örömömet... húznak (mint mindig), nyomják (mint rendesen), mintha beszorult volna... de végül kint van. Még láttam, amint elviszik a szépre nőtt kis fekete buksit.. .meg sem mutatták még, amikor azt hallom: ...szétment az uterus...tele van a szívó! Még mindig bátornak igyekszem maradni, némiképp elnézést kérve fejben a hülye szakadós méhemért... de ez már korántsem megy könnyen.

Szédülök.

Maszkot kapok, és filmszakadás. A gyerekemet még nem is láttam...

Következő "kép" ...amihez igazán nincs is kép, csak a beazonosított hangok. Imi és a doktornő. Én fekszem, rólam beszélnek, fáj a hasam, szomjas vagyok, hol a gyerek. Csak erre gondolok, ebből a körből kilépni nem tudok. Nyugtatnak, jön a csillapító... csak egy korty vizet... a baba jól van 3600 gramm 49 cm.

De én csak kántálom: fáj... vizet... gyerek!?

A doktornő elküldi Imit enni... filmszakadás.

Amikor újra jön, már tudom, hol vagyok. Akut szoba legakutabb sarka. Gépek pittyegnek, oxigén, vér, infúzió folyik... Imiapu jön, a szeme kisírva... mi a baj? Fel sem fogom, hogy egy sima császárnál nincs ennyi madzag.

Méhem már nincs, vérem is alig.

Innen kell indulni felfelé...

Nehéz róla írni, még most is. Tele gombóccal a torkom. Elmeséli... illetve csak félig a másik felét leolvasom az arcáról... majdnem ott maradtam. Több órát várt rám az ajtó előtt... azt hitte hiába. Nagy vérzés volt, plac. praevia helyet plac. percreta, ami "felette" a méhfalam egy részét, benőtte a hólyagot. Szerencsés vagyok, ezt sikerül éreznem is egy ideig, de aztán kimerülök. Sok vért kaptam, gyenge vagyok, sok a cső.... lassan fogynak el. Egyik nap egy drénnel, másik nap egy centrálvénával, harmadnap egy branüllel kevesebb. A gyerekágyra csak a katéter jön velem... megkeserítve a hetemet. Elakad, beakad, lehetetlenné teszi a baba felett érzett örömet. De ez is elmúlt. Mindenesetre azt tudom, hogy a wc-zés öröme méltatlanul elfeledett, lebecsült és kiközösített... pedig nagyon rossz érzés úgy létezni napokig, hogy nem vagy ura a hólyagodnak, nem ülhetsz le csendesen lamentálni a legkisebb négyzetre magadban, magadnak. Zakkanás közeli érzéseket generál. Még annál is rosszabb, mint amikor az akutban arra vársz, hogy megmozduljon a bensőd, és legalább egy kósza szélgalamb hagyja el a paplanalját. Nincs is nagyobb irigység abban a pittyegős csendben, mint ha a szomszédod szellent egyet könnyedén. Hihetetlen, de igaz!

A gyerekágy eltelt. Örültem, hogy a halálsornak titulált akutból kiszabadulhattam az életbe... de már nagyon haza akartam menni. Nehezen sikerült. Először rám kellett várni, aztán Emmára... nagy nehezen január 7-én elhagytam Pécset. Október 31. óta először.

Félelmetes volt. Most már kezdek beleszokni és megnyugodni. Kicsit még tropa vagyok, teherbírásom semmi, de igyekszem épülni. Emmabab' szépen gömbölyödik, tejel és tápol egyszerre, de emiatt most nem is aggódom...volt itt aggódni ok elég.

Igyekszem visszailleszkedni, igyekeznek visszailleszteni. A gyerekek nagyon lelkesek baba és anya téren is, én még sokszor nem hiszem az egészségem. Eszter esténként szorongva alszik el... lehet hogy attól fél, mikor megyek megint valahova... annyira sajnálom szegényt. Két napja velünk durmolnak, így öten vagyunk egy kupacban terápiás jelleggel. Mert most így jó nekünk.

Imikém nagyfiú, rajta nem látok egyenlőre semmit... talán könnyebben megértette, feldolgozta... remélem. Imiapu nagyon fáradt, emiatt is jobb az együttszunya, így nem kell átmennie a nagyokhoz, ha hívják. Anyuék is kimerültek, főleg apu. Anya a hátán visz mindent és mindenkit... én nem tudom honnan van benne ennyi erő, de remélem nem fogy el még egy jó darabig.

Nehéz volt ez az öt hónap, amit a szekszárdival együtt hospitálnom kellett, befelé fordított. Változtam, talán javultam kicsit. A lelkem még ultragyenge ugyan, de ami erősödött, az a hitem. Ha csak azt nézem: nem véletlen, hogy Pécsre kerültem... és hogy végül ott maradtam. Vigyáznak ránk, és ez nagyon jó!

Nehéz volt. Sokat sírtam hangosan a zuhany alatt - az egyetlen helyen a wc után, ahol egyedül lehettem, kérdő tekintetek nélkül-, jegyzeteltem a gondolataimat a telefonomba (amit sikerült ki is törölni itthon gyorsan...) Mesélhetnék még, és biztosan elő is fog jönni majd még pár dolog, de a lényeg, hogy visszanézve megérte. Itt van a legkisebb ugrifüles, és mindjárt ennie kell :)