Versengés az életben (beszélgetés)

Egyetértek veled.

Nálam nem lejjebb, hanem egyre feljebb kerül a léc.

Olvastam egy vallomást a rivalizálásról, hogy annak hiánya boldogságot okoz valakiben. Ez kicsi önvizsgálatot váltott ki nálam, visszagondolást, milyen voltam és milyen lettem mára. Érdekes, hogy gyerekkoromban versengő voltam, bár a szüleim nem dicsértek agyon, elég sokra tartottam magam. Mint sok gyerek, igen egészséges önbizalommal éltem az életet. Egy ideig jól is működtek a dolgaim, de amikor már nehezedett az iskola és egyre kevesebbszer tudtam a maximumot nyújtani vagy a legjobbnak lenni. Borzalmasan rossz érzés volt. Kezdtem automatikus átértékelni a dolgokat. Egyre keserűbben minden alkalommal. Depressziót is okozott a kamaszéveim alatt, hogy nem vagyok tökéletes és kellően - általam elképzelt mértékben - sikeres. Tehát az, hogy lejjebb tettem a lécet, csak azért volt, mert nem tudtam átugrani. Aztán még lejjebb, aztán még lejjebb. Most visszagondolva elég fájdalmas folyamat volt ez. Így megkímélni magamat a sikertelenségtől, hogy egyre kevesebbet vártam el önmagamtól. Közben tudatában voltam, hogy nem vagyok elég magamnak. Nem tudom, ez volt-e a helyes út, hogy a kevesebbel is megelégedtem. Mással is így történt az élete során?