Várakozás

Még vagy három órát forgolódtam az ágyban, mire el tudtam végre aludni, de utána is rendszeresen felriadtam. Persze utána úgy éreztem magam, mint az agyonhasznált mosogatórongy. Őt vártam, a szerelmemet.

Ilyen alkalmakkor úgy szoktam érezni, hogy nem férek el a bőrömben és itt ülni se jó a gépnél, de mást csinálni se jó, és semmi se jó, és nincs türelmem semmihez, és ez így szokott lenni míg ő meg nem érkezik ő.

Magányos napjaimon visszajárok oda, ahol együtt néztük a teliholdat. Már nincs hold, fénye elveszett. Oly sötét néha az éjszaka, hogy csodálkozom, honnan vettem a bátorságot, hogy átvágjak a kerten át hozzá. Én... aki félek a sötétben. De ő ott volt a fák alatt. Tán, ma is átkelnék a fénytelen éjben, ha tudnám, hogy most is ott vár rám. Nem tartóztatna félelem, ha hívna, s vágya vágyammal egymásra találna.

Gyakran eszembe szokott jutni az a végtelenül gyengéd emlék, amikor csak úgy állok magamban a teraszon, vagy a konyhában, vagy bárhol, és észre se veszem, amikor a hátam mögé lopakodik a semmiből, hanem egyszer csak megérzem azt a gyengéd csókot, amit a pucér vállamra ad. Azt úgy szeretem… meg a többit… a nevetést szerelmeskedéskor. Amikor ráveszem, hogy fényes délelőttön bújjunk el egy kicsit a rekettyésbe és… aztán a végén betelve és túlcsordulva örömmel, kacagva azt mondhassam neki, hogy:

- Jó reggelt!

- Hát most tényleg úgy érzem, hogy felébredtem!

Nem tudtam, hogy mikor érkezik meg, csak azt, hogy az utolsó vonattal nem jött. Végig nagyon erősen érzékeltem őt, hogy gondol rám, hogy jön, úton van valahol. Aztán egyszer csak kopogást hallottam és rohantam az ajtóhoz. Ott állt ő. Ő!

Felemelt, megforgatott, ölelt, csókolt. Szédülten, viharosan szerettem, örömujjongás és szerelem töltötte be minden porcikámat. Sose múljon el!

- Donna Juanna -