Azért vagy itt, hogy mindent láss!

A nézéshez a látóknak nem kell különösebb tehetség. Az ébredést követően mindannyian – jobb esetben - legalább résnyire nyitjuk a szemünket, hogy attól kezdve lámpaoltásig hadd dübörögjenek kéretlenül is befelé az információk. Ehhez még figyelemre sincs szükség.

Napi kötelességteljesítésünk során szeljük a teret gyalog, kerékpáron, autóval, vagy épp busszal. Sok helyet és embert látunk, nincsenek határok, ennek adománynak kellene lennie.

Van, hogy utunk során elénk kerül egy idős ember, mellénk ül a buszon egy anya a gyerekével, vagy egy másikat szórakozottan körmölve találunk a váróban, míg az ügyintézőre vár. Lehet ez csak ennyi, ha beérjük ezzel. Felületes információ, nem vagyunk többre nyitottak, mert épp oda akarunk már érni, le akarunk már szállni, ki akarunk maradni…

Épp úgy, mint mikor egy álmos hétfő reggel, behúzott nyakkal és elgémberedett tagokkal a meleg munkahelyre igyekszel, egyre gyorsabban szaporázva a cél felé. Csak a célt látod, az utat naponta letudod. DE ilyenkor, ha mégis eszmél az agy, és a szem tágabbra nyílik, észreveheted, ahogy eléd hull egy sárga levél, aztán még egy, majd még több tucat a hársfa alá értedben. Ebben a rebbenő arany esőben állva, már mit számít a hétfő és a hideg sem citeráz a hátadon, melegedhetsz a szürke hajnalban ragyogó, vakítóan sárga levelek talmi melegénél. Nem is kell ennél szebb kezdete a napnak, és ehhez csak látnod kellett… meglátnod a szépet a nagy rohanás közben.

DE ha ezt észreveszed, akkor lásd már meg azt az idős embert is, aki messziről mosolyog feléd. Lásd, hogy Neked örül, mert van végre kihez szólnia. Csak pár szó kell, egy torpanásnyi pillanat. Ne zárd be előtte magad.

Aztán ha a buszon egy kicsit jobban odafigyelsz, és a zötykölődést kizárva felemeled a fejed, láthatod, hogy melletted ülő anya és gyermeke korántsem csendben ül. Élénken cserélnek eszmét egy titokzatos, ritka nyelven, kézzel-szemmel-arccal. Jelelnek. A kislány mutogat, mosolyog, grimaszol…az anya bólogat, fejet ráz…ért mindent. Választ küld hangtalanul. Szinte egész úton „beszélgetnek”, már-már szégyenled is, hogy rájuk tapadva, a szemeddel hallgatózol. Szójáték nélkül is elbűvöl ez a hangtalan-összhang. De ha nem figyelsz rájuk, nem látsz, csak nézel, észrevetted volna?

Harmadszorra pedig látni kell a nőt, aki a hivatalban szórakozottan körmöl, fejében ezer gond dübörög, dolga végeztével mégis egy papíron nyomot hagy az utána érkezőknek:

"Kellemes ünnepeket és boldogabb új évet mindenkinek!"

Így legyen! És kívánom azt is ennek a mindenkinek, hogy vegye észre, lássa meg eztán a mindennap kis csodáit, mert ugyan lehet ezek nélkül jól élni…de nem érdemes.

A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki. /Szepes Mária/