Főoldal » Írások » Lélek & Szerelem témák » Elmélkedés az élet dolgairól

Elmélkedés az élet dolgairól

Minden ember életben vannak olyan időszakok, mikor sokat elmélkedik a világ dolgain. Így merült fel bennem az a gondolat is, hogy mi lett manapság a férfiakkal?

Minden ember életben vannak olyan időszakok, mikor sokat elmélkedik a világ dolgain. Nálam is elérkezett ez az időszak. Néha leülök egy padra, és csak nézem az embereket. Gondolkodom, merre tart a mai világ? Merre tartanak az emberek?

Így merült fel bennem az a gondolat is, hogy mi lett manapság a férfiakkal? Hová tűntek azok az IGAZI férfiak, akik képesek voltak eltartani a családjukat? Figyeltek arra, hogy a ház környéke és maga ház is rendben legyen. Mi lett velük? Azokkal a férfiakkal, akik biztonságot nyújtottak a nőknek, a családnak, hogy igenis megvédik őket, vigyáznak rájuk? Hová lettek?

Mert akik helyettük vannak (tisztelet a kivételnek) azok csak valami „fiúcskák”... Akik egész nap a számítógép előtt ülnek, isznak, henyélnek a tv előtt, vagy épp több időt töltenek a tükör előtt, mint a leghiúbb nő... Ilyen a mai felnövő „férfi” generáció sajnos igen nagy része.

Hogyan hagyhattuk ezt Hölgyeim?! Hogyan kényeztethettük, puhíthattuk így fel a férfi nemet? Mert kár titkolnunk: a fene nagy emancipációs törekvéseinknek hála, totál felborultak a hagyományos nemi és társadalmi szerepek. Mi nők is nehezen találjuk a helyünket, de merem állítani, hogy ez a férfiaknak sem könnyű.

Mindig felmérgesít ez a helyzet, iszonyatosan tud dühíteni! Igazi, erős, talpra esett férfiakat akarok magam köré. Olyanokat, akik mellett nőnek érezhetem magam. És ezt most úgy értem, hogy tisztában lehetek a női szerepemmel: a házvezetés, gyereknevelés, családösszetartása. Tudom ez most nagyon hagyományos női szerepnek tűnik, de ezek mégis csak ősi minták, amiket kezdünk elveszíteni.

Erről eszembe jutott egy modern tündérmese:

Éreztesd velem, hogy nő vagyok!

Egy tengerentúli járaton, a repülőgép szörnyű viharba keveredik. A zűrzavar hatalmas és minden még rosszabbra fordul, amikor a gép egyik szárnyába villám csap.

A bizonyos nő elveszti a fejét. Üvöltve áll fel a repülőgép elején.

„Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak!”

Aztán ezt kiabálja: „Nos, ha már úgyis meghalok, azt akarom, hogy a földön töltött utolsó perceim emlékezetesek legyenek! Rengeteg kapcsolatom volt az életemben, de soha senki nem volt képes éreztetni velem, hogy nő vagyok. Így hát, van itt valaki, aki éreztetni tudja velem, hogy igazán nő vagyok?”

Egy pillanatra csend lett.

Mindenki megfeledkezett a közelgő veszélyről és a gép elejében álló kétségbeesett nőt bámulták.

Majd egy férfi állt fel a gép közepén...

„Én éreztetni tudom veled, hogy nő vagy!”

A pasi isteni. Magas, napbarnított, izmos férfi hosszú, lebegő barna hajjal és mogyorószín szemekkel. Lassan felsétál a soron a nő irányába, közben az ingét gombolja, egyik gombot a másik után...

Senki nem moccan. A nő nehezen lélegzik várakozásában, ahogy az idegen feléje közelít.

A férfi leveti az ingét. Az izmai hullámzanak a mellkasán, ahogy a remegő nő felé nyújtja ingét imént levető karját, és azt súgja a neki:

„Vasald ki ezt!”

Azért nem kimondottan erre gondoltam a női szerepek kapcsán, bár a pasi hidegvére és humorérzéke igen pozitív.

Vissza a témámhoz. A hagyományos női szerepek mellett persze jó, ha dolgozunk, nagyon is jó, hiszen megvalósíthatjuk önmagunkat, és ezáltal tehetünk szert önbecsülésre, újabb célokra, álmokra, vágyakra, melyek nélkül szerintem nem lehet élni. És itt most nincs rangsor a vágyak között. Nem számít, hogy valaki egy multinacionális cég vezetője szeretne lenni, vagy buszvezető, vagy újságíró, vagy épp családanya… Minden cél ugyanolyan fontos...

De ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, tudnunk kell, hogy mit is szeretnénk igazán és azt is, hogy a társadalom mit vár el tőlünk. Hogy egyáltalán mire van lehetőségünk. Tisztában kell lennünk a normákkal, na és persze a már előbb említett szerepekkel...

És én ezt hiányolom nagyon.

Ebben a világban annyi lehetőség van előttünk, hogy a nagy választékban teljesen elveszünk. Nincs mire támaszkodni, nincs követendő mintánk, nem segít nekünk semmi abban, hogy jó döntést hozzunk.

Már lassan azt se lehet tudni, hogy mi a jó és mi a rossz, mert az értékrendünk olyan szinten elkorcsosult, hogy lassan már nincs is. Semmi sem segít nekünk eligazodni ebben a világban, nincsenek támpontok és kapaszkodók… Csoda hát, ha megijedünk, bizalmatlanná és bizonytalanná válunk, félelmünkben pedig bezárkózunk a kis világunkba és nem merünk nyitni? Beérjük inkább valami silány életutánzattal, célok, álmok és vágyak nélkül…

És egy idő után azt vesszük észre, hogy unalmasan és egyhangúan telt el az életünk, mert nem vittünk véghez semmit. Nem alkottunk semmit, amiért majd emlékeznének ránk. Nem hagytunk magunk után nyomot senkiben és semmiben... Egyszerűen csak elmúltunk...

De kérdem én: érdemes így vegetálnunk? Mert ezt életnek aligha lehet nevezni...

Mikor majd bevégezzük az életünket mondhatjuk azt, hogy Igen, büszke vagyok magamra, mert megtettem mindazt amire csak erőmből és lehetőségeimből tellett?

Vagy majd állunk ott lesújtottan félelmekkel és bűntudattal ráébredve arra, hogy az életünk csak úgy elröppent felettünk és mi hagytuk?

Eszembe jutott egy vers:

LASSÚ TÁNC

Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?

Hallgattad, mint az esőcseppek földet érnek tompán?

Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,

Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?

Lassítanod kéne.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid

A zene elillan...

Átrepülsz szinte minden napodon?