Út önmagunk felé: gondolatok az egoról

Az egó visszatükröződése annak, amit mások gondolnak rólunk.

Azt, hogy én milyennek vélem magam, nevezi az ezotéria egónak. Életünk fő alapproblémája, hogy ezzel az énképpel, egóval azonosítjuk magunkat. Azt hisszük, hogy az énkép én vagyok, azaz, amit “tudok" magamról, az vagyok. Az egónak alapvető a jelentősége, hiszen egész életünket befolyásolja, uralhatja, és rengeteg szenvedés kiváltója. A hétköznapi használatban az „én” illetve a hozzá kapcsolódó „enyém”, „önmagam” szavak helyettesítik. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein a „tudat optikai csalódásának”.

Az egó olyan jelenség, amely a másokkal való együttélés termékeként jön létre, és egyre növekszik. Az egó visszatükröződése annak, amit mások gondolnak rólunk. Egy társadalmi termék, amire szükség van azért, hogy ne tudd meg, ki is vagy valójában, és úgy irányítsanak, ahogy nekik jó. A „nekik” fogalmába beletartozik a szülőtől kezdve mindenki, aki valamilyen módon befolyást gyakorol az életedre.

Hogy is alakul ki ez az egó, énkép? Megszületésünkkor (sőt már előtte) mindenki, aki csak tudomást szerez létezésünkről, valamilyen véleményt formál rólunk, visszatükröz minket. És mi ezeknek a véleménytükröknek a darabkáiból állítjuk össze énképünket. Így az énképünk alapvetően másoktól függ. Ezért gyakorta zavarban is vagyunk, mert minduntalan egymásnak ellentmondó véleményekkel találkozunk. Ezért is oly gyakori az önmagunknak feltett kérdés: Milyen is vagyok én voltaképpen?

Még meg sem születtünk, de szüleink már nagy reményeket fűznek hozzánk. Remélik, hogy egy Einsteint hoznak a világra, vagy kislány esetén, egy királynő reinkarnációját. A szüleink és a társadalom azt nevelik belénk, hogy értéktelenek vagyunk, amíg el nem érünk valami kimagaslót az életben. Aki egyszerű, az csak egy mamlasz, tehetetlen lehet.

Az iskolában a tanárok visszatükrözik, hogy ki vagy te. Ha jól tanulsz, szeretnek, ha nem, megbüntetnek, és a szüleid azt mondják, hogy így semmi nem lesz belőled, a te én központod pedig reszket, hogy elismerést szerezzen magának. Mások alakítják ki a TE központodat. Idővel mindenki hozzátesz az egódhoz, és mindenki megpróbálja úgy módosítani, hogy ne válj a társadalom számára problematikussá, olvadj és illeszkedj bele a társadalomba.

Amikor egy gyermek megszületik, még nincs egója, ez lassan alakul ki. Mindenkit úgy nevelnek fel, hogy beleilleszkedjen egy adott társadalomba, annak a normáiba, mindegy hogy ez jó neki vagy sem. A környezet létrehozza az egót, mert azt lehet irányítani és manipulálni.

Az egónak mindig azonosulnia kell valamivel, amitől többnek érezheti magát. Mindig reszket és táplálékot keres, amit valakinek méltányolnia kell. Ezért keressük folyton a figyelmet. Mások véleményeiből tudod meg, hogy ki is vagy. Nincs saját én-tudatod. Ha azt mondják neked szép vagy és okos, akkor az egód remekül érzi magát. Ha viszont valaki becsmérlően beszél rólad, az egód szorongani kezd, és úgy érzed, meg kell magad védened, különben elpusztulsz.

Bár az egónak mindig azonosulnia kell valamivel, a gyermek először még nem azonosítja magát semmivel. Később megtanulja, az „én”, és vele együtt az enyém fogalmát. A kezdeti kisautót, babaházat később felváltja az autóm, a házam, a nyaralóm, a pénzem stb. fogalma.

A fogyasztói társadalom pedig éppen erre spekulál. A reklámiparban dolgozók nagyon jól tudják, hogy mindent el lehet adni, amitől úgy érzed, ki fogsz tűnni a tömegből. Társítanak egy terméket egy fiatal, sikeres, boldog kinézetű filmsztárhoz, és te máris megveszed azt, mert úgy érzed, ha olyan cipőt viselsz, mint az a híresség, akkor, ha csak egy kicsit is, de olyanná válsz, mint ő. Így szól a szlogen: „Mert megérdemled” Hát nem jó érzés? Ezt a fogyasztói társadalmat pedig paradox módon éppen az tartja fenn, hogy a dolgok révén nem találod meg önmagadat.

Az egó elégedettsége rövid ideig tart, és állandóan további dolgokat keres, tehát te folytatod a vásárlást. A hiányérzet pedig mindig ott marad. A dolgokkal történő én-azonosulás teremti meg a dolgokhoz való kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, amely azután létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje a „mindig többet”.

Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés jellegű, folyamatos foglalkozás emészti fel. Bármit talál is az egó, amihez kötődhet, az csupán helyettesítője annak a Létnek, amit az egó nem képes érezni. Az egó nem rossz, csupán tudattalan. A halálos ágyunkon rájövünk, hogy amíg a körülöttünk levő valamennyi külső dolog hirtelen véget nem ér, valójában egyetlen dolognak sem volt soha semmi köze ahhoz, akik valójában vagyunk. A halál közelében a birtoklás egész fogalma végső soron jelentés nélküli dologként lepleződik le.

Hogyan kell lemondani a dolgokhoz való ragaszkodásról? Sehogy. Ugyanis lehetetlen. A dolgokhoz való ragaszkodás magától eltűnik, mikor önmagadat már nem bennük igyekszel megtalálni. Sokszor nem is tudod, hogy kötődsz valamihez, amíg el nem veszíted azt. Ha viszont tudod, hogy azonosultál vele, akkor az azonosulásod már nem teljes. Gondolkodj el ezen. Miért van a hiányérzet, a folyamatos vásárlás, fogyasztás, aztán ismét a hiány érzése? Lehet, hogy amit keresel, azt nem kívül kell keresned. Ott van legbelül.

A legnehezebb dolga azoknak van, akik a fizikai testükkel azonosulnak. A nyugati típusú társadalmakban a fizikai test megjelenése, másokéhoz viszonyított gyengesége, szépsége vagy csúnyasága nagy szerepet játszik abban, kinek tartod magad. Sok ember önértékelése szorosan kötődik a testi erejéhez, kinézetéhez.

Mi történik akkor, ha az idő múlásával a test elveszíti előnyös tulajdonságait?

A magát ezekre a vonásokra építő identitást fenyegeti az összeomlás. Pedig a test sorsa az elsorvadás és az elmúlás. Ha egyenlőséget teszünk a halálra ítéltetett fizikai testünk és az „én” közé, az eredmény mindenképpen szenvedés lesz. Nem azt mondom, hogy ne foglakozz a testeddel. Igen is foglalkozz vele. Testünk a lélek temploma, isteni adomány, vigyáznunk kell rá, hogy minél tovább szolgálhasson bennünket. Táplálkozz megfelelően, sportolj, mindezzel javíthatod az állapotát. De ne tekintsd testedet egyenlőnek azzal, aki vagy. A test gyengülésével a formamentes dimenzió - a tudat - fénye könnyebben tud átragyogni a halványuló formán.

Az egó betegségeket képes létrehozni azért, hogy valamivel önmagát erősebbé tegye. Ezért is ragaszkodnak sokan betegségükhöz. Így figyelmet kapnak a hozzátartozóktól, az orvosoktól. Ők azok, akik orvostól orvosig járnak, hiszen ilyenkor egy krónikus betegség vagy korlátozottság „szenvedőjeként” gondolhatnak magukra, és ekként beszélnek magukról.

Panaszkodáskor, mások kritizálásakor is az egót erősíted. A megbántottság, a panaszkodás és az emberek címkézését kísérő olyan érzelem, ami több energiát ad az egónak. Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban levő tudattalanság felett, az identitásukká teszed azt. Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha a tudattalanságát - ami az ego - személyes ügynek tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele.

Az egó a formával való azonosulás, az önmagadnak valamilyen formában való keresése, és ezért az elvesztése is. Az egó számára a jelen pillanat nem létezik, számára csak múlt és jövő van. Ezért van az, hogy vagy a múlton rágódunk, vagy a jövő miatt aggódunk. Az egó semmiképpen sem szereti, ha a mostra figyelsz, mert működését így ki tudod iktatni. Még ha látszólag a jelennel is foglakozol, az egó akkor is a múlt szemüvegén keresztül látja a jelent, vagy pedig egy cél elérésének eszközévé redukálja azt, ami a jövőben fog megtörténni.

A kulcs a jelen pillanat. A múltnak nincs hatalma megakadályozni téged abban, hogy mostban jelen légy. Kizárólag a jelenlét képes megszabadítani az egótól. A most jelenlétben létrejön az egység tudatosság érzése. Mivel az egótól távol áll az egység fogalma, nem tudja, hogy mi az, ez az ő gyengesége és sebezhetősége. A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatában él. Ezért nevezzük jelenlétnek. Az egótól való magszabaduláshoz annyit kell tenned, hogy tartózkodj a jelen pillanatában.

Ne feledd, hogy, bárki véleményt alkot rólad, bárkiről vagy bármiről, ez a vélemény őróla szól, őt jellemzi, és nem azt, akiről, vagy amiről véleményt mond. Tehát a képzelt énképem nem rólam, hanem azokról szól, akik véleményeztek. Mindenkinek kívánok sikeres útkeresést Önmagához!