Vannak kényszeres cselekvéseid/kényszeres gondolataid? 1.

Egy vírusfertőzés után kezdődött minden, 2010 januárjában.

Nyomott volt a hangulatom, és olyan dolgokon kezdtem el rágódni, hogy mi az életem célja, mi lesz, ha tényleg világvége lesz 2012-ben, és hogy a mennyország, ha örökké tart, akkor majd mindig néznem kell a Mari néni fejét a szomszédból?

Két hét után egy reggel mentem ki a kertbe a tyúkokhoz, és rám tört egy fura vágy, úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy ne történjen semmi baj, meg kell érintenem a mályva méter magas kóróit, a tyúkudvar kapufélfáját, és azt a magas füvet ott balra. Megtettem. És ez attól fogva így ment mindennap.

Kialakultak az érintési, ellenőrzési, és ismétlési rituáléim. Elmenetelkor előbb bezártam az ajtót, aztán kizártam, visszamentem a lakásba, és kihúztam a vízforralót a konnektorból, mert nem hittem el, hogy nincs bekapcsolva, pedig láttam a saját szememmel, hogy nem ég a kis lámpa. Ezután bezártam az ajtót, és kétszer jól megnyomkodtam a kilincset, hogy tényleg ráfordítottam-e a kulcsot, majd kimentem a kapun, rátettem a lakatot, és ott toporogtam vagy öt percig, és újra meg újra ellenőriztem, hogy minden rendben van-e?

Az ismétlés talán a legrosszabb, és amíg meg nem tudtam, hogy ezzel mások is küszködnek, azt hittem, hogy csak én találtam ki ekkora hülyeséget a Földön. Ez azt jelenti, hogy ha bemész a szobába, leülsz a székre, mégy az utcán, egyszóval bármilyen tevékenységet végzel, rád tör a kényszer, hogy: - Ha most ezt azonnal nem ismételed meg, akkor valami óriási baj fog történni! És ezért persze szorgalmasan foglalatoskodsz az apró, értelmetlen rituáléiddal, vagy rettegsz ezerrel, de úgy, hogy nem tudsz odafigyelni a házimunkádra, a férjedre, és a végén csak ülsz a szobában/kertben egész nap, és várod, hogy jöjjön el érted a megváltó Agyvérzés, és legyen végre vége ennek az egésznek, mert így már semminek semmi értelme nincs tovább!

Szörnyű kényelmetlen volt így az élet. Sokszor kihagytam a kényszereket lustaságból, mert alapjában véve kényelmes és hebrencs vagyok, de ha mulasztottam, olyan elemi erejű világvége hangulat tört rám, hogy azt szinte lehetetlen volt kibírni. Folyt rólam a víz, és minden rettegéssel gyarapodtak az ősz hajszálaim…

Hét hónapig küzdöttem így, mert a családom előtt - akikkel ritkán találkoztunk - sikerült eltitkolnom, a férjem pedig a tagadás egyszerűbb útját választotta, hiszen nem látta, hogy egész nap egyedül mit csinálok. Az egész kálváriámat az állataink segítségével csináltam egyébként végig, a kutyáinkba, macskáinkba és két tyúkunkba "kapaszkodtam", ők tartottak életben napról napra.

Hét hónap után mondtam, hogy most már átmegyek meghalni a szüleimhez. Kész, vége, itt már nincs tovább…

Anyám elég erős akaratú, és mivel előtte "kinyiffanni" nem lehet, kénytelen voltam valami elfoglaltságot találni, míg "földobom a pacskert", ezért - Sokat fáj a fejem! - felkiáltással bejelentkeztem a szomszéd utcában lévő háziorvosomhoz.

És ekkortól kezdve furcsa kis dolgok történtek velem. Meglepődtem. Ez tényleg velem történik? Lehet, hogy van remény?

Folyt.köv.