Egy nem problémamentes terhesség története

Nagyon könnyen teherbe estem, legalább ezzel nem voltak nehézségeink. 2009. novemberére jutottunk el mind a ketten odáig a férjemmel, hogy kisbabát szerettünk volna. Mivel én nem voltam bárányhimlős, beoltattam magam ellene. Az első oltástól számítva 4 hónapig tilos volt próbálkoznunk. 2010. februárjában lett zöld az út, mi mégis inkább márciustól szerettünk volna elkezdeni próbálkozni a teherbe eséssel. Azonban egyszer mégsem védekeztünk februárban. Azonnal teherbe estem. Rettentő boldog voltam, mert olyan sokat olvastam arról, velem egykorú fiataloknak milyen nehézségeik vannak ezen a téren.

Már az első trimeszter sem volt eseménymentes. A hányinger és hányás nem került el, azonban fonák módon örültem neki, mert így legalább tudhattam, dolgoznak a hormonok, növekszik a pici babánk a pocakomban. A 8. hét betöltésekor egy apró vércseppet vettem észre a wc-papíron. Rémesen megijedtem, zokogva hívtam fel az orvosomat, mindezt szombat délután. Próbált megnyugtatni, annyit mondott, hogy ha nem erősödik a vérzés, akkor másnap - vagyis vasárnap - reggel menjek be hozzá a kórházba, és megultrahangoz. Ha erősödne a vérzés, akkor hívjam azonnal, és akkor elmondja, mi a teendő. Hála Istennek, a vérzés nem erősödött. Másnap elmentünk a kórházba. Amíg vártam az orvosom, sosem aggódtam még annyira az életemben. Az ultragangon láthattuk a kicsikénk zakatoló szívét, semmi elváltozást nem lehetett látni. Valószínűleg az okozhatta a kis vérzést, hogy akkor kellett volna rendesen megjönnie a menstruációmnak, ugyanannyi napig vérezgettem cseppekben, amíg rendesen menstruáltam volna. Természetesen ágynyugalomra lettem ítélve, ezt én be is tartottam lelkiismeretesen.

A védőnő már a 13. héten emelkedett vérnyomást mért, amiről tájékoztattam az orvosomat, aki ellenőrizte, valóban enyhén emelkedett volt, de még nem annyira, hogy bármilyen beavatkozást igényelt volna a dolog. A 17. heti orvoslátogatásnál elmondtam az orvosomnak, hogy párszor mértem a vérnyomásomat, és magas volt, ő pedig arra kért, napi 3-szor mérjem és írjam össze, majd egy hét múlva menjek el hozzá. Így a 18. héttől gyógyszert kellett szedjek a vérnyomásomra, mert már mindig magas volt. Akkor hallottam először a toxémiáról. És mivel ilyen gyanú lépett fel, kérte az orvosom, hogy 24 órán át gyűjtsek pisit, vigyem be a kórházba, ahol vesznek vért is tőlem. A vizeletemben fehérjét találtak, de még a kritikus érték alatt volt. A vérképemmel nagyjából minden rendben volt, kisebb eltérések akadtak, de aggodalomra nem adtak okot.

Szedtem a gyógyszert, ennek ellenére nem hogy nem ment lejjebb a vérnyomásom, újra emelkedni kezdett. Ekkor megemelték a gyógyszeradagomat. Még mindig nem ment lejjebb, újabb gyógyszeradag emelés következett. Hetente kellett 24 órás vizeletmintát vigyek a kórházba, kéthetente nézték a vérképemet. Ekkor már nagyon sok gyógyszert szedtem, napi 12 szemet. De már nem csupán a vérnyomásommal volt gond, a szívem olyan hevesen vert nagyon gyakran, hogy semmit sem bírtam csinálni. Egy egyszerű ruhahajtogatástól 145/90-es vérnyomásom és 110-as pulzusom lett. Így hát abszolút ágynyugalomra volt szükségem. Továbbá ingerszegény környezetet kért az orvosom, még izgalmas filmeket sem volt szabad néznem.

Egyik pénteken - akkor voltam a 25. hét végén - a pulzusom 125-re ment fel, mivel beszéltünk telefonon, az orvosom akkor arra kért, hogy feküdjek be a kórházba. Szégyellem, de én ezt ekkor elutasítottam, mert biztos voltam benne, hogy csak még komolyabban kell vegyem a fekvést, ingerszegény környezetet, és akkor minden rendben lesz. A rá következő hétfőn reggel a védőnő még tökéletes vérnyomást mért, azonban dél körül egyre rosszabbul éreztem magam, így hát vérnyomást mértem. Ekkor már 140/85 volt a vérnyomásom, 120-as pulzussal. Gyorsan lefeküdtem. De nem lettem jobban. Következő mérésnél már 145/90-es vérnyomás és 135-ös pulzus volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. A férjem nem volt itthon, így hát szóltam a szüleimnek, hogy rosszul vagyok. Mire hozzám értek, már 160/95-ös vérnyomásom és 160-as pulzusom volt. Ekkor már nem mértem én meg többször, borzasztó rosszul voltam, nem bírtam se beszélni, se gondolkodni. Halálfélelmem volt. Anyukám gyorsan felhívta az orvosomat, aki rögtön mondta, hogy hívjunk mentőt. Én csak annyit tudtam kinyögni, hogy segítsenek-segítsenek. Borzasztóan aggódtam a kislányom életéért. Akkor már nem az érdekelt, velem mi van, hanem az, hogy a kicsi babámmal nehogy valami baj legyen. A mentők nagyon gyorsan kiértek és azonnal vittek a kórházba. Ott infúziót kaptam, vért vettek. Estére jobban lettem.

Másnap azt mondták, indokolt, hogy megkapjam a tüdőérlelő injekciót. Elküldtek ultrahangra, ahol nem akkora méreteket mértek a babámnál, mint amekkorának lennie kellett volna, a magzatvizet is kevesebbnek látták. EKG-ra is mennem kellett, de semmi rendelleneset nem találtak. Ultrahangra legközelebb egy hét múlva mentem. Nem nőtt semennyit a kislányom. Ez nagyon nem tetszett az orvosomnak, így minden nap le kellett menjek az ultrahangra, ahol naponta nézték a keringését a kicsimnek, ezt hála Istennek, mindig rendben találták. A fehérje azonban nőtt a pisimben - ugyan még mindig határérték alatt volt - és vizesedni is kezdtem. A kórházban többször is felment a pulzusom 150, 160-ra. Így hát végül olyan gyógyszert kaptam, amit ugyan terheseknek nem szívesen adnak, de úgy ítélték meg, inkább ez, mint egy szívroham nálam. Ekkor végre, két hét kórház után elkezdett csökkenni a vérnyomásom és a pulzusom is. De a kislányom továbbra sem nőtt, a magzatvizet pedig mindig kevesebbnek látták.

Az egészséges kismamák alig várják, hogy mehessenek UH-ra, hallhassák a kicsijük szívhangját, elkezdődjenek a CTG-k. Én mindezt mindig gyomorgörccsel éltem át. Örültem, ha nem rosszabbodott a kicsim állapota, széles mosollyal léptem olyankor ki az UH-ról, CTG-ről. Aztán másnap feszült arccal ültem az ajtó előtt újra, gombóccal a torkomban.

Folytatása következik.