Egy nem problémamentes terhesség története (folytatás)

A 28. héten jártam, már két hete voltam a kórházban. Én végre valahára elkezdtem jobban lenni az új gyógyszertől. De a kislányomról továbbra is aggasztó híreket kaptam. Hétfői napon megtörtént a szokásos heti biometria az ultrahangon. Ekkor azonban már nem csak azt mondták, hogy nem nőtt a kicsim, hanem azt is, hogy a magzatvíz lényegesen kevesebb. Aztán bejött hozzám az orvosom, és közölte, hogy az aznapi UH alapján fel kell készítsen, megtörténhet, hogy még azon a héten meg kell császározniuk, mert a kislányom jobban tudna fejlődni idekint, mint bennem. Nagyon kellett koncentráljak, nehogy leájuljak a hírtől az ágyamról. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Természetesen mondta az orvosom, hogy ez a legrosszabb forgatókönyv, de tényleg számítanom kell akár erre is. A szobatársaim nagyon kedvesek voltak, tartották bennem a lelket. Sikerült is valamelyest felpofozniuk lelkiekben, amikor újra megjelent az orvosom, és rossz hírt hozott. A kórház PIC osztálya nem fogad újabb koraszülött babákat orvoshiány miatt, ezért át kell menjek egy másik kórházba, ahol van működő PIC. Akkor már tényleg teljesen összeomlottam. Ott zokogtam szegény orvosomnak, hogy én benne bízok csak meg, hiszen ő követte végig a terhességem, meg hogy őt már évek óta ismerem, rá merem bízni a gyermekem és az én egészségemet, de mi lesz velem egy idegen helyen. Annyit mondott, sajnos át nem jöhet velem, de meg fog látogatni, és ha találok ott egy orvost, akit megfogadok, beszél vele.

Másnap elmentünk a másik kórházba. Nagyon lekezelően fogadtak, épp úgy, ahogy számítottam rá. Csináltak UH-ot. Borzasztó módon viselkedtek velem, sértegették a másik kórházat, ahonnan jöttem, sértegették az ottani orvosokat, és így tovább. Azt mondták, ők nem látnak semmi annyira aggasztót, mint amivel engem átküldtek. Valóban kevesebb a magzatvíz, valóban kisebb a baba, de ezt más kórházak szeretik túlreagálni, ők viszont ezt nem teszik. És most szó szerint idéztem. Mivel engem ennyire pánikolva küldtek át, így hát bent tartanak hét végéig, engem kivizsgálnak, aztán mehetek is haza. Amikor rákérdeztem, hogy a babámat figyelik-e, az volt a válasz, hogy minek. Én ekkor azt mondta, hogy rendben, saját felelősségre távozok innen. Inkább visszamentem. Úgy voltam vele, sokkal inkább legyek egy olyan kórházban, ahol nincs PIC, de foglalkoznak a kicsimmel is, mint egy olyanban, ahol van PIC, de senki sem nézi, mi van a babámmal. Felhívtam az orvosomat, teljesen fel volt háborodva. Másnap reggel újra befeküdtem a régi kórházba. Folytatódott a megfigyelésem, ezek után pedig már mindenki ismert a szülészetről, csak úgy emlegettek, hogy a "másik kórházas" kismama. (Nem szeretnék kórház neveket leírni)

Egy hét múlva olyan történt, amire senki nem számított! Az én vérnyomásom tökéletes lett, és végre elkezdett nőni a kislányom is. Viccelődött is velem az orvosom, miszerint "Csak meg kellett ijeszteni ezt a lányzót a másik kórházzal, és máris összeszedte magát!". Egy hét múlva már annyira rendben volt minden, hogy hazajöhettem olyan feltétellel, hogy heti kétszer megyek be a kórházba, egyszer CTG-re, egyszer pedig UH-ra, és mindig viszek magammal gyűjtött vizeletet.

Pár nap múlva újra elkezdett emelkedni a vérnyomásom, de még nem volt magas. Én már ekkor sejtettem, hogy nem sokáig leszek már otthon, még inkább nem sokáig leszünk már egyben a kislányommal.

Az volt a szabály, hogy amint 150/90 fölé megy a vérnyomásom, hívom az orvosom, és megyek be a kórházba. Persze kikötötte, hogy se ellenkezést nem fogad el a kórházzal kapcsolatban, se öngyógyításba ne kezdjek. Az előzmények miatt eszembe sem jutott egyik sem. Pénteki nap volt ismét, a 32. hétben jártunk akkor. És én újra befeküdtem a kórházba. Megint gyógyszert emeltek. Akkor már napi 24 szem gyógyszert szedtem. A vérképemben már elég sok dolog nem stimmelt. És újra vizesedni kezdtem. A pulzusom pedig megint 150-160 közt mozgott. És ezzel már nem tudtak mit kezdeni. Amúgy is olyan gyógyszert szedtem rá, amit terheseknek nem is ajánlanak, és már meg is duplázták ennek is az adagját, mégis elképesztően vert a szívem. Olyankor mindig rémesen éreztem magam.

A kardiológián kérték, hogy azonnal szóljak, ha ilyen van, és csináltassak gyorsan EKG-t. Na de nem megy az csak úgy! Mire levittek a sürgősségire, addigra lejjebb ment magától a pulzus. A 34. hetet betöltöttem, és aznap megint nagyon rosszul voltam. Így áthozatták a nővérek a sürgősségiről az EKG-t. Nézték, hogy szívrohamot kaptam-e. Vettek le vért is. Szerencsére nem szívrohamom volt. Éjjel ismét előjött a nagyon magas pulzus, és ennyi gyógyszer mellett magasnak számító vérnyomás is. Akkor egy aneszteziológus jött és vizsgált meg. Kérdezte, néztek-e nálam 24 órás EKG-t. Én mondtam neki, hogy október 18-ra kaptam időpontot. Aznap volt október 10-e. Erre annyi megjegyzést tett az éjszakás nővér, hogy addigra már megszülök. Én persze hitetlenkedtem.

Nem is sejtettem, hogy másnap reggel az orvosom és az osztályvezető főorvos arról dönt, ideje megszületnie a kislányomnak. Pedig reggel ez a hír fogadott. Így hát 2010. október 11-én, hétfőn délután negyed négykor megszületett az én drága kislányom, Hanga 9/10-es apgarral a 34. hétre, 2260 g-mal és 47 cm-rel. Teljesen egészséges volt, azonnal felsírt. Egy hetet töltött el a PIC-en, az inkubátorból már szerdán délután kikerült.

Azóta kerek csak igazán az életem, és minden egyes Hangával töltött percért hálát adok Istennek. Tudom, ezek életem legszebb napjai! Azt csak remélni tudom, hogy a kistestvérrel nem kell majd ehhez hasonlókon átmennünk, és egy problémamentes terhességet is megélhetek majd.