Túl kell lépni!

Na most mihez kezdjek?!

A párom mellettem állt a szüleimmel együtt, bár anyukám felvetette az abortusz lehetőségét is, de azt nem tudtam volna megtenni.

Teltek múltak a hónapok és eljártam az összes vizsgálatra, ahol mindig minden rendben volt, a vizelet mintán kívül. Fel voltam fázva, de senkit nem érdekelt és a vizeltemben is fehérje mutatkozott. Én úgy gondolom, ezzel foglalkozni kellett volna az orvosnak, nem csak legyinteni, hogy majd elmúlik.

Nagyon vártuk a babánkat, akiről a 16. héten derült ki, hogy fiú.

A 24. héten egyik éjjel nem aludtunk, filmet néztünk, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagyon nem oké. Görcsölt a hasam, egyre jobban. Bevettem egy magneB6-ot, hátha használ. Körülbelül egy óra telt el, amikor kiabáltam anyukámnak, hogy hívja a mentőket. Itt picit felgyorsultak az események. Álmomban se gondoltam volna, hogy beindult a szülés. Közben vittek egyik kórházból át a másikba. Kaptam mindenfélét... infúziót, tüdőérlelőt, de semmi sem használt. Azon kaptam magam, hogy nyomnom kell, de nem ment, mert a fiam keresztbe volt fordulva, ezért vittek a műtőbe. Mikor magamhoz tértem, mondták, hogy nem tudták megmenteni. Egy világ omlott össze bennünk a párommal. Bár ő erősnek próbálta mutatni magát, eltörött a mécses. Többé nem szeretett volna beszélni róla.

Én depressziós lettem, magamat hibáztattam. Most eljutottunk arra a szinte, így lassan két év távlatából, hogy biztosabb a kapcsolatunk, mint valaha, tudunk róla beszélni és boldogok vagyunk, habár az angyalkánkat soha nem felejtjük el.

Utószóként még annyit, hogy a terhességem minden percét imádtam és élveztem. Reméljük hamarosan újra részünk lehet benne! :)