Valentin angyalka lett

A mi történetünk 1995-ben kezdődött. Szerelem első látásra. Én akkor 15, ő meg 18 éves volt. Alig töltöttem be a 18-at, már együtt éltünk, és terveztük a jövőt. 2002-ben elkezdtünk építkezni, akkor ő 25, én 22 éves voltam, szépen lassan haladtunk is a munkával, mindent kétkezi munkával oldottunk meg, és én sem röstelltem megfogni a munka nehéz részét.

2005-ben jártunk lassan, de biztosan a munkák befejezésénél, amikor úgy döntöttünk, jöhetne a baba. Mire elhatároztuk magunkat és a családtervezésre adtuk a fejünket, rá 1 hónapra a várva várt baba a pocakomban volt, nem kellett rá sokat várnunk, szinte elsőre összejött.

18 nappal a kiírtnál előbb, 2005-ben érkezett kisfiunk hozzánk, akit Kristófnak hívnak, és lassan 4 éves lesz.

Nagyon boldogok voltunk, de a férjem, már amikor a kisfiunk 6 hónapos volt, szeretett volna kis tesót neki,de én még nem, mert rengeteg tejem volt és még nem éreztem elérkezettnek az időt egy újabb babára. Megbeszéltük, várunk, míg a kisfiunk 1 és 1/2 éves lesz, amikor eljött ez az idő, szinte hihetetlen volt a csoda: a 2. baba útban volt. Kislányunk 22 nappal előbb született meg a kiírtnál 2008-ban, őt Amirának hívják, ma már lassan 1 és 1/2 éves lesz. Férjem mindig is nagy családot akart és tervezte is, de én mindig azt mondtam, hogy még ne, hiszen kicsi az Amira még, majd ha 5-6 éves lesz, akkor legyen kistesójuk.

Eltelt 11 hónap és egy januári szombaton rendeztünk egy kis csokiszökőkutas bulit itthon a családtagoknak, hogy egy jót bulizzunk együtt.

Ezen az éjszakán, amikor nem védekeztünk, mert ez az egyetlen olyan éjszaka volt, amikor nem figyeltünk oda, fogant meg a 3. kis élet bennem. Február elején nem jött meg a mensim és vettem egy tesztet, ami pillanatok tört része alatt kimutatta: várandós vagyok. Eleinte nem örültem a hírnek, a baba elvetetése is megfordult a fejemben, hiszen a kicsi 11 hónapos volt, átalakítás-felújítás kellő közepén vagyunk, és a pici még éjjel-nappal szopik.

Felhívtam az egyik orvost, aki a közelünkben lévő faluban "most már városban" rendelt maszekban, hogy babát várok, de nem igazán tudom, mit akarok. Azt mondta akárhogyan is döntünk, ő azon a hétvégén szombaton rendel, ott nem messze tőlünk, menjek el, és segít mindenben. Február 14-e volt ez a szombati nap, a szerelmesek napja, de már tudtuk, arra a napra mit is akarunk, szeretnénk ezt a babát megtartani és megszülni-felnevelni. Így elmentem az első randira a babámmal. Láttam őt képen és az orvos is igazolta azt, amit már tudok, hogy babánk lesz. Ő azt mondta 5 hetes, de ez megfelelt annak, amit én is kiszámoltam, 10 hetes vizsgálatra irt nekem újabb időpontot, de történt valami közben a fordulónapom mindig szerda volt és kedden (a 9. hétben voltam akkor még), reggel felkeltem és furán éreztem magam, hányingerem volt, fájt a hasam, mensis jellegű fájások voltak. Alig ettem valamit, mikor elmentem wc-re és felkiáltottam: - Vérzek! Szóltam férjemnek, hogy hozzon be betétet és megyek fürödni, vigyen be a kórházba, hívtam orvosom, hogy mi a bajom. De ő nem tudott mit mondani, mondta, menjek be és akkor megvizsgál, és többet tud mondani. Remegve mentem be a kórházkapuján és még jobban félve a kórház 4. emeletére, mert a Soproni kórháznak ott van a szülész-nőgyógyász részlege. Megkerestem orvosom, aki éppen ügyeletes volt az ambulancián és megkért egy másik orvost, hogy nézzen meg. Megnéztek mindketten és azt mondták a baba jól van és látnak egy bevérzést is ott, ami vagy felszívódik, vagy elvetélek bele. Szépen megnyugtattak, az biztos. Férjemnek meséltem mi van, mi a baj. De a pici jól van odabenn, orvosom mondta, szombaton majd menjek be azért hozzá, amúgy is időpontom volt nála és megnéz akkor is engem, és hogy mi van a pici babával.

4 nap alatt a bevérzésem hatszorosára nőtt és a gyermekem körül a méhen kívül 3/4-e vérben volt, leválasztva a petezsákot a hasfalról, ami vetéléshez vezethet. Kérdeztem mi lesz, ha megtörténik a vetélés, az hogyan zajlik majd, mit kell figyelnem? Elmondta, mi hogyan lehet majd. De arra is kíváncsi voltam, hogy ha életben marad is a baba, akkor nem szenved semmi károsodást majd ez végett. Azt mondta, ezt bízzuk az égiekre, ők tudják mit akarnak vele tenni. De jó lenne, ha befeküdnék 3 hétre minimum a kórházba, de nem garantál semmit sem a baba életben maradásában. Nem látott sok esélyt rá, de bíztam magamban a babában és abban, hogy 2 gyermeket már szültem, nem lehet gond.

Otthon pihentem, ebédet hozattunk, próbáltam minél többet pihenni, mert sem a gyerekeket nem vállalta senki sem, 3 hétre sem pedig segítségünk sem volt erre a feladatra, sem pedig a férjem főnöke nem tolerálta ezt, hogy 3 hétig nem dolgozik, így választottuk az otthoni pihenést. Minden héten mentem a kórházba, ahol ultrahangon megnézték a picurkát és nem sok jóval kecsegtettek. 11hetes ultrahangon azt mondta az orvosom és a mellette lévő szülésznő: - Hogyhogy él ez a gyerek, ennek el kellett volna mennie, egy csoda, hogy él még! Teljesen magam alatt lettem, szerencse a barátnőm elkísért, velem volt ott is.

Azt mondták a gyermekemnek 3 cm-ren múlik az élete, hogy még nem vált el teljesen a hasfaltól ezért van még életben, de készüljek fel arra, hogy bármikor elvetélhetek. Rettegés volt minden perc. Minden wc-zéskor azt figyeltem, mikor megy el a baba, mert a 9. héttől folyamatosan véreztem vele. Eljött a 12 hetes UH is, ahol már csak 1 és 1/2 cm-n múlott az élete, de nem mondta egyik orvos sem, hogy vetessem el, csak annyit mondtak, hogy ha a 16-18 hetes UH-on is lesz vér körülötte vagy ha nem szívódik fel, meg kell szülnöm őt. Így mentem el az UH-ra is, de hála istennek a vér teljesen felszívódott.

Minden eredményünk negatív lett. Nagyon boldog voltam és örömmel újságoltam a férjemnek, hogy nincsen semmi gond és a baba sem károsodhatott ez miatt, úgy hogy van remény arra, hogy megszülesen. 20 hetes ultrahangon is rendben volt, de gerinc UH-ra vissza kellett mennem a 21. héten, azzal nyugtattak, hogy szinte mindenkit visszahívnak, akinél a baba úgy fekszik, hogy nem látják végig a gerincet végig. Visszamentem 1 hét múlva, ahol közölték minden rendben. Mindig pontosan jártam vissza az UH-ra, amikre az orvosom kiirt minden rendben volt, de mivel tudtam, hogy az előző két terhességem alatt már a 24.héttől voltak haskeményedéseim, és ennél a babánál is előjöttek, szóltam orvosomnak és nem csinált más semmit sem, mint megultrahangozott és kész. Semmi vitamin, semmi sem. MagneB6, No-Spa ennyi, de ezt, már az elejétől is szedtem. A bevérzésem alatt sem kaptam semmilyen gyógyszert sem.

Visszahívott 26 hetesen is, hogy megnézze a babát, ott is mindent rendben talált, de addigra a lábaim olyan szinten dagadtak és visszeresek lettek és nagyon fájtak is. Mondom az orvosomnak a panaszom, erre ő csak Venoruton gélt és kapszulát írt fel, ami nem használt, mert a kapszula beszedése után szinte egész nap kemény volt a hasam, emiatt aggódtam, mondta akkor ne szedjem, csak kenjem a lábaimat a krémmel.

Így is tettem. Kaptam tőle időpontot aug. 1-re, amire már nem kellett elmenni, mert július 27-én reggel arra ébredtem, fáj a hátam és utána fáj a hasam.

Mentem fürödni, nem gondoltam semmi rosszra. Az első két gyermekemnél a magzatvíz folyt el és nem voltak fájásaim, azokat és a tágítást oxitocinnal segítették, így nem tudtam milyenek a valódi fájások, mert az oxitocin után szinte pillanatok alatt megszülettek a gyerekek.

Így sem csillapodottak a fájások, gondoltam beleülök egy kicsit a kádba, ha már úgyis megszülök akkor picit lazítok előtte, de hirtelen a nyákdugóm elment, szabályszerűen kiugrottam a vízből és hívtam férjemet, hogy hívja fel a tesóját, mert mennem kell a kórházba. A férjem dolgozni ment tőlünk több 100 km-rel arrébb, mert ő kamionsofőr. Jött is sógorom, aki éppen Sopronban volt bevásárolni és rohant haza ide hozzánk, ahogy csak tudott. Bevitt a soproni kórházba, ahol megállapították, hogy teljesen eltűnt a méhszájam és 4 ujjnyira nyitva vagyok, de jól le is csesztek, hogy miért nem mentem Győrbe vagy Szombathelyre, mert oda kellett volna mennem, ha ilyen korán szülök. De ezt nekem senki sem mondta, honnét kellett volna tudnom.

De már ők sem tudtak tovább küldeni, mert különben a mentőben szültem volna meg a babát és akkor semmi esélye sem lett volna az életben maradásra, így ott fogtak és befektettek a szülőszobába, hogy szülni fogok, nincs mese. Nagyon aggódtam, hiszen tudtam nagyon korán van még a megszületéshez, de bíztam abban, hogy nála korábban született gyermekek is életben maradtak.

Mikor bementem, megultrahangoztak és azt mondták, a baba fejjel lefelé van, éppen váltás lett, mire a szülőszobába kerültem, így egy másik orvos vett át, akit nem ismertem, mert ő csak fél éve dolgozik itt, persze az én orvosom éppen a szabadságát töltötte.

Megvizsgált az orvos és halkan suttogott valamit a szülésznőnek, aki csak mosolygott rám, kérdeztem valami baj van, annyit mondtak, nem nincsen, nyugodjak meg. Megnyugodtam, hiszen tudtam, jó kezekben vagyunk. Közben a szokásos papírokat kitöltöttem és közölték velem, ha megszületik a baba egyszerre viszik Győrbe vagy Szombathelyre, de még nem tudják hova, de semmi akadálya sincsen annak, hogy utána menjek a babának.

Így nyugodtan néztem elébe a szülésnek, baba jól van a szívhangja is jó neki, velem minden rendben. Így nem lehet baj velünk. Közben a következő vizsgálatra és fájásra várva megfordult a kicsi, faros lett. Magzatburkot repesztettek, nem fájt egyáltalán semmi sem. Inkább kellemetlen volt. Egyszer csak közölték a pici érdekében császárral fog megszületni, megijedtem, de nem érdekelt, mert tudtam neki így jobb lesz, nem kell átélnie a születési traumát és könnyen meg fog születni, nem kell kínlódnia.

Pillanatok alatt a műtőben voltunk és már kezdték is a műtétet, gerincbe kaptam érzéstelenítőt, ami abszolút nem volt fájdalmas, kellemesen csalódtam benne. Nem sokkal később hallottam a mi kicsikénk felsírt, könny futott a szemembe. Tudtam, bíztam benne, minden rendben van vele. Gyorsan elvitték, nem mutatták meg nekem, mert ilyen picinél minden perc számít. Az ilyen pici babákat lélegeztető gép lélegezteti, ami normális. Hiszen ilyen picike babáknak nincsen semmijük sem megérve a kinti élethez. Nem érett a tüdejük, idegrendszerük, semmijük sem, de lélegeztetéssel és sok-sok türelemmel-törődéssel sok baba életben maradt. Ez volt, ami éltetett.

Kisfiunk, Valentin 2009.07.27-én reggel 8.40-kor született nem kis súllyal, hiszen 1530 gramm volt és egészséges. Engem elláttak, összevarrtak és kivittek a nőgyógyászati osztályra, ahová a sógoromék és a férjem is bejöhetett hozzám, mert addigra a férjem is hazajött.

Valentint 20 perces korában a győri koraszülött rohammentő elvitte Szombathelyre, mert Győr nem tudta fogadni valamilyen fertőzés miatt, ami a koraszülött osztályon volt. Minden orvos, aki bejött hozzánk biztatott, hogy a baba súlya nagyon jó és a kilátásai is, Szombathelyen jó helyen van, ott vigyáznak rá, és megfelelő gépeik vannak a babának.

Egész nap körülötte járt az eszem és boldogan írtam az sms-eket, hogy megérkezett a kisfiunk Valentin. Másnap július 28-án, kedden férjem utána ment Szombathelyre, ahol azt mondták jobban van a tegnapi naphoz képest, de ne feledjük el, ha nincsen lélegeztetőgépen, akkor ő nem élne, de amúgy jók a kilátásai is. Boldog voltam és a férjem odaadta annak a telefonnak a számát, ami a Valentin mellett csörög annál a doktornőnél, aki vigyáz rá.

Délután felhívtam én is a doktornőt és érdeklődtem a kisfiam után, aki nekem is nagyon kedvesen elmondta ugyanazt, amit a férjemnek is. De hozzáfűztem, örülök, hogy az állapota stabil és nem romlott. Megnyugodtam. A kedves doktornő még azt is elmondta, hogy jobb lenne minél előbb, ha utána tudnék menni, mert a picinek kellene az anyatej, amivel nem volt gond, hiszen pillanatok alatt tele volt a mellem és fejtem is neki az első alkalommal 20 gr-ot, amit lefagyasztottak, és majd holnap utána vihetek, ha megyek.

Nagyon boldog voltam és a férjem is amikor újságoltam neki, hogy mi van.

Vártam a holnapot, mert a szülészorvosommal meg akartam beszélni, hogy engedjen utána. Este 6 után jártunk amikor sógoromék, akik bevittek, jöttek hozzám és meglepetés Mcdonalds-os menüt hoztak.

Boldogan újságoltam nekik a jó híreket és boldogok voltak ők is, de aztán minden egy pillanat alatt megváltozott. Szólt a nővér, menjek ki, én még vicceltem is, hogy mindenki menjen? Miért? Nem, hanem csak én menjek ki, közölte, Szombathely van a vonalban, velem szeretnének beszélni. Éreztem, baj van. Remegő hanggal vettem fel a telefont és akkor beigazolódott, a gyanúm, baj van. Közölte velem a női hang, hogy a kisfiamnak, Valentinnak a második vizsgálat közben a keringése összeomlott, sikerült nekik helyreállítaniuk, de közben kapott egy légmellet, amit szintén helyrehoztak, amikor észrevették, hogy a baba tekintete nem olyan, mint volt. Elvitték vizsgálatra, ahol megállapították, agyvérzést kapott, és nem sokkal ez előtt meghalt!! - Nagyon sajnáljuk, mindent megtettünk érte, de nem élte túl…- Ordítottam a telefonban: nem, nem lehet igaz, nem!! Hihetetlen fájdalmat éreztem, az előbb még pár órája jól volt és az állapota is csak javult, most meg közlik, hogy nincsen többé.

Mikor felkiáltottam, hogy nem, nem lehet igaz, hirtelen azt vettem észre, rogyok le a székről és a szüleim felkapnak és mindenki sír körülöttem, én meg ordítom, hogy hívjátok fel a Norbit, jöjjön be, jöjjön be, őt szeretném. De pillanatok alatt eszembe jutott, nem kérhetem meg arra, hogy egyedül jöjjön be, kértem sógorom menjen haza érte, de ne mondja el neki, mi történt. Ezzel sógorom elment haza hozzánk, élete leghosszabb útja volt.

Abban a pillanatban ahogy hazaért, férjem, Norbi látta rajta, valami baj van. Kérdezte ugye nem, de szomorúan odament hozzá és azt mondta neki: - Sajnálom. Férjem összeesett kinn az utcán és zokogott, de mindenki körülötte. Kisfiunk, Kristóf ment oda hozzá, hogy Apa miért sírsz, mi a baj, én itt vagyok veled, nincs semmi baj Apa!! Én a kórházban, a férjem az utcán van összerogyva fájdalmában. De nincs mese, be kell jönnie hozzám, mert most kellünk igazán egymásnak.

Addigra engem átvittek egy másik szobába, ahol teljesen egyedül voltam. Kaptam nyugtató injekciót, de ott volt körülöttem a családom, akik vigaszt próbáltak nyújtani, akik maguk sem találtak vigaszt a fájdalmukra, fájdalmunkra. Péntekig voltam ott benn a kórházban, hazaengedtek saját felelősségemre és hétfőn, a temetés napján szedték ki a kapcsokat. Szegény férjem maga intézett mindent a temetés körül. Csütörtök éjjel írtam Norbinak egy sms-t, hogy ne haragudjon rám, amiért nem vigyáztam pici Valentinra, és hogy nagyon félek hazamenni, de nagyon várom is már.

2009.08.03-án volt a temetése Valentinnak, aki élt 34 órát. Délelőtt, amikor meghozta a temetkezési vállalkozás a kicsit a temetőbe, ravatalozás előtt megnéztem, mert én akkor láttam csak őt először és utoljára is. Sokan ellenezték, hogy megnézzem, én azóta sem bánom, mert így el tudtam tőle búcsúzni, szépen csendben. Amikor mentünk a ravatalozó felé az villant át az agyamon, hogy biztosan ezt szeretné, meg akarom nézni őt. Remegett lábam-kezem, azt hittem, összeesek ott menten. De látni akartam őt és meg is néztem. Mise és temetés alatt egyfolytában a pici fehér koporsót néztem és olvastam rajta a feliratot: Németh Valentin élt 1 napot.

Egész temetés alatt arra koncentráltam, hogy nem szabad összeesnem, nekem a temetés után haza kell mennem a két kicsi gyermekemhez, nem tehetem ki őket újra annak, hogy megint elmegyek a kórházba. Féltem, hogy a sebem nehogy kinyíljon és baj legyen. Azóta minden nap kimegyek a temetőbe a gyerekekkel és meglátogatjuk Vatimot, mert kisfiam csak így hívja őt.

Nehéz még nagyon nekünk, még friss események ezek. De a gyerekek miatt tovább kell lépnem.

Köszönöm, hogy elolvastátok történetemet.