Traumatikus szülés után újabb terhesség (beszélgetés)

Szia!

Én nem mondanám olyan nagyon traumatikusnak az enyémet, de nagyon-nagyon megszenvedtem az elsővel. Túlhordtam 5 nappal, mikor is beindultak a fájásaim. 17,5 órát vajúdtam (este 1/4 10-től másnap délutánig). Végig ébren voltam (egész éjszaka is), lépcsőztem, sétáltam, masszíroztuk, fitlabdán ültem, kaptam homeós méhtágulás-elősegítőt, burkot repesztettek, 1,5 órán keresztül ment az oxitocin, de semmi, mire úgy döntött a dokim, hogy császár lesz (1 ujjnyira tágultam minden igyekezet ellenére). A műtét nem volt rossz, inkább szokatlan és furcsa és már nagyon vártam a babámat. Viszont az utána való felépülés egy rémálom! Két hét után sem tudtam felhúzni a zoknimat, nem tudtam hajolni, ülni normálisan (pedig abszolút nem vagyok az a nyafogós típus, ha már kimondom, hogy fáj valamim, akkor az már tényleg nagyon fáj). Szülésznőm azt mondta az volt a baj, hogy egy kimerült, ennyi órán át vajúdó testet megműteni és ebből felépülni sokkal rosszabb, mintha valaki időpontra besétál a műtőbe kipihenten, vagy alig vajúdik pár órát.

Szóval cseperedett a kislányom, éppenhogy elmúlt 1 éves, mikor kiderült, hogy ismét babát várok! Rettenetesen lesokkolt a hír, eszembe jutott a műtő, a lábadozás, a fájdalom... Akartunk másik babát, de nem ilyen hamar (8 évig védekeztünk egy módszerrel, soha semmilyen gondom nem volt ebből, mindig napra pontosan meg is jött, de 8 év alatt most az egyszer nem így alakult...). Szóval átfutott az agyamon minden, a második kislányomnál is természetes szülésre készültem elsősorban, de rettegtem mi lesz, ha megreped a heg szülés közben, ha pedig császár, akkor meg azért féltem, mert a két műtét között 21 hónap lenne. Tele voltam félelmekkel, de próbáltam a kislányomra és a babámra koncentrálni, úgy voltam vele, hogy valahogy ki kell jönnie :))). Elfolyt a vizem, bementem a kórházba, pár órát vajúdtam, kaptam most is oxit, de már nem sokáig, mert teljesen zárt volt a méhszájam (valószínű azért repedt meg a burok, mert nem éppen kíméletesen éltem, negyedikre cipekedtem állandóan a kis másfél évesemmel, ezért is jött hamarabb a második manó szerintem, 38+2-re). Szóval lelkiekben felkészültem megint egy császárra, úgy is lett. Viszont! Mivel nem hagytak "szenvedni" olyan sokáig sokkal de sokkal könnyebb volt a felépülés, minden! Még a kórházban voltam, mikor már le tudtam hajolni egy elejtett zsepiért! Én magam voltam a legjobban meglepve :). Szóval teljesen más volt mind a két terhesség, mind a két szülés (császár esetében is, hiába műtét, nem volt egyforma)...

Sokáig furcsa érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy nem tudtam megszülni a lányaimat. Nagyon át akartam élni a szülés élményét, lelkiekben készültem rá, lejátszottam a jelenetet újra és újra magamban, de végül nem így alakult egyik esetben sem... Már most túl vagyok ezen, a lényeg, hogy mindenki egészséges és jól van, de valahogy hiányzik az érzés, hogy ez az élmény kimaradt az életemből. Bár az orvosom azt is elmondta, hogy egyik baba sem tudott volna beilleszkedni a szülőcsatornába, ott elakadtak és ezért nem is tágultam. Pedig milyen érdekes, nagyon tipikus körte alkat vagyok, a karom vékony, hasam lapos de a csípőm és combom ehhez képest brutál széles, azt mondják az ilyen típusú nők könnyen szülnek, én is ebben reménykedtem, és mégis "belül" anatómiailag alkalmatlan vagyok egy baba megszülésére, mert nem fért be a fejük már a szülőcsatorna elejébe sem. Ezt elfogadtam és boldogan emlékszem vissza a várandós időszakra, a műtétre, mikor először megfoghattam őket, mindenre! Így kerek az életem, hogy van két édes kislányom, soha nem csinálnám másképpen!

Sziasztok!

Sorstársakat keresek, akiknek valamilyen okból megrázó/traumatikus volt az előző terhessége/szülése, mégis vállalt következőt!

Erősítsük egymást! :)