Témakarika - Almádi - gyermekkorom legkedvesebb nyarai

Minden évben, már június közepén, amint megkezdődött az óvodai és iskolai szünidő (végtelen szabadság, felnőtt fejjel visszasírom), nagyszüleim elutaztak velem és a nálam két évvel fiatalabb húgommal Almádiba. Persze nagymamámmal, akinek a kert a mindene, ez a nyaralás nem csupán a strandolásból és láblógatásból állt, hanem bizony kertészkednünk, növényeket öntöznünk is kellett minden nap. Ezen kívül együtt mentünk bevásárolni (gyalog, csomagokat cipelve, nem autóval), segítségünkért cserébe viszont minden nap ehettünk Panda Prím jégkrémet. Emellett sokat kirándultunk a környéken. Amikor a nagyszülők hazautaztak Budapestre, előfordult, hogy keresztmamám felügyelt ránk (ő partnerünk volt például abban is, hogy minden este gofrit együnk); és előfordult, hogy Nagyika, a „másik nagymama” jött le, aki azon kívül, hogy rengeteget főzött és sütött ránk, még moziba is elvitt minket. Hangulatos és családias volt az almádi mozi: kis teremmel és külön kertmozival, kedves rajzfilmekkel és családi filmekkel, és persze pattogatott kukoricával.

A július nagy részét már szüleinkkel töltöttük. Mivel ők az egész éves munkát szerették volna kipihenni (már amennyire gyerekek mellett lehet), és általában az időjárás is nekünk kedvezett, főleg strandra jártunk. A strandon mindig összebarátkoztunk más gyerekekkel, akikkel egész nap együtt lógtunk, homokoztunk és hintáztunk– a vízbe természetesen „szülői felügyelettel” mehettünk csak be. Persze a szülőkkel is jöttünk-mentünk, kirándultunk sokat, például a veszprémi állatkertbe is ellátogattunk minden évben.

Kellemes emlékként maradtak meg bennem ezek a gyerekkori nyarak: fagylalttal és lángossal, jókedvvel és játékkal, sok napsütéssel és pancsolással, és még több szúnyogcsípéssel, amire esténként fehér rázókeveréket kentünk.

Teltek-múltak az évek, húgommal mindketten kamaszkorba léptünk, majd gimnazisták lettünk. A családi nyaralás azonban nem maradt el. Igaz, mindig jött velünk egy-egy barátnő, hogy lehessen kivel sustorogni és lesni a fiúkat a strandon. Be volt osztva, mikor kinek az osztálytársa vagy barátnője jöhet le, lévén elég kicsi a ház a maga másfél szobájával, aprócska konyhájával, még apróbb fürdőszobájával és beüvegezett verandájával. Ilyenkor a strandoláson kívül mindig az estéket vártuk, amikor is „leléphettünk” a barátnőkkel, és sétálhattunk a parton. Egyszer-kétszer még diszkóba is elengedtek minket (akkoriban ez még nem volt annyira veszélyes), ám estéink nagy részét a mólón ücsörögve múlattuk, ahol mindig kitárgyaltuk az élet nagy dolgait. Néha persze fiúk is csapódtak hozzánk, ám ezekből a balatoni ismerkedésekből sosem lett semmi.

Aztán elérkezett az az időszak, amikor már egyáltalán nem mentem el nyaralni a szüleimmel. Igaz, később, a húszas éveimben néha még leutaztam Almádiba, de inkább csak hétvégékre ugrottam le meglátogatni a nyaraló szülőket. Ilyenkor mindig vonattal mentem. Mondanom sem kell, amint a vonat elhagyta Akarattyát, és megpillantottam a Fűzfői-öbölt, összeszorult a szívem és előtörtek a nosztalgikus emlékek. Mert valljuk be, bár hosszú éveken keresztül mindig másfelé sodort az élet, mással és máshol nyaraltam, vagy éppenséggel végigdolgoztam a nyarat, azért a lelkem mélyén hiányzott Almádi…

Pár éve azonban új korszak kezdődött életemben. Férjhez mentem, gyermekem született, és kis családommal újból visszatértem nyaralni Almádiba. Most már velük járok strandra, velük járom végig régi kedves helyeimet. Igaz, elég sok minden megváltozott, átépült, megszépült Almádiban az elmúlt évek során. Sajnos a kis mozit már lebontották, de kislányom örömére a mólón lévő játszóteret gyönyörűen átépítették.

Tavaly és tavalyelőtt nem kedvezett nekünk az időjárás, mindkét nyáron esős időt fogtunk ki, de az idén végre élvezhettük a napsütést. Nagyokat pancsoltunk a Balatonban, integettünk a vonatoknak, sétáltunk a parton, fagyiztunk és etettük a kacsákat.

Bár már elmúlt a nyár, kislányom néha megkérdezi: „Mikor megyünk Almádiba?”

Erre csak annyit tudok neki válaszolni, hogy remélhetőleg még sokat fogunk itt nyaralni, gyermekkorom legkedvesebb helyszínén.