A soványság "átka"

Egyik kedvenc fórumom adta az ötletet, hogy írjak, ott találkoztam ugyanis egy hasonló cipőben járó lánnyal. Mert az az igazság, hogy egy kövérebb, molettebb nőnek (férfinak) senki sem mondja folyamatosan a szemébe, hogy fogynod kéne, pláne nem stresszeli ezzel a rokonság, ismerősök és vadidegenek (Jó, biztos van ilyen is, de ritkább.) Aki viszont természetéből eredendően sovány, annak lépten-nyomon tűrnie kell a sajnálkozó pillantásokat: „Te miért vagy ilyen sovány? Nem eszel?”, „Te jó ég, mindjárt elfogysz!” Vagy „Hogy lefogytál!” stb., hosszú a sor.

Mindig is vékony testalkatú voltam (szüleim is azok), magasságom 163-164 cm, ahhoz jön az 50-51 kg. De: mindig rendesen ettem, sosem koplaltam, sosem fogyókúráztam, nem sanyargattam magam, tehát nem emiatt vagyok sovány. Mégis kamaszkorom óta kapom a megjegyzéseket ismerősöktől, idegenektől egyaránt. Ha vendégségbe mentünk, rögtön az volt az első, hogy hú, de sovány ez a kislány. Osztálytársaimról nem is beszélve, utáltam a tesiórát. Bezzeg mikor osztálykirándulásokon látták, hogy reggelire simán megeszek két felvágottas zsömlét, vagy a menzán is mindig üres a tányérom, akkor meg csodálkoztak, hogy hol fér el bennem a sok kaja.

Persze egy idő után kialakultak lerázó válaszok, pl. „Családi örökség”, vagy „Ilyen szerencsés testalkatom van”, vagy „Legalább szülés után is csinos leszek…” stb. Vagy próbáltam meg sem hallani. A legjobban az fájt, hogy a legjobb(nak hitt) barátnőm is beszólogatott. Hogy nem normális, hogy 47 kg vagyok! (18-20 évesen csupán annyi voltam.) Mindenesetre a kedves megjegyzéseknek köszönhetően olyan gátlásos lettem, hogy társaságba se nagyon jártam, pasim se volt sokáig. (De később legalább nem piszkáltam a randikon a salátát az étteremben, hanem lehetett velem jókat vacsorázni, ebédelni, süteményezni!)

Egyszer egy nagyszájú haverom megkérdezte, hogy ha ennyire zavar hogy sovány vagyok, miért nem edzek? Hízni nem fogok, de legalább izmosodom. (Hozzá kell tenni korábban táncolni, úszni jártam.) Ennek a srácnak a hatására elkezdtem edzeni, konditornára járni, ami hosszútávon testemnek és lelkemnek nagyon jót tett. Tegyük hozzá, hogy a kor előrehaladtával a csípőm is kiszélesedett, nőiesebb lettem.

Decemberben kisbabám született. Imádtam terhesnek lenni, a legszebb állapot! És: végre kigömbölyödtem! A megjegyzések is elmaradtak. 51 kg-ról indultam és 64 kg-mal mentem szülni.

Azóta már eltelt hat hónap, és újból visszafogytam 50 kg-ra. Köszönhető annak, hogy nem ülök egész nap egy irodában, hanem sokat jövök-megyek a kisbabámmal. Sajnos mostanában, hogy újból 50 kg lettem, megint kapom a kedves beszólásokat. „Jééézusom, te hogy lefogytál”. Hiába mondom, hogy bocs, mindig is ilyen voltam, csak terhesen láttál utoljára és nem emlékszel - ez nem hat meg senkit. Szerintem még nyugdíjas koromban is az alkatom miatt fognak cikizni!

Csak azt nem értem: miért? Miért kell egy sovány embernek a szemébe mondani, hogy hú, de sovány vagy? Még ha igaz is? Mit szólnának hozzá, ha visszaszólnék, hogy te meg kissé elhíztál? Nagy sértődés lenne a vége, azt hiszem. De a vékonynak beszólni nem sértő? Vagy irigykednek rám? Akkor máshogy fogalmazzanak. Ha meg tényleg soványnak látnak, tartsák magukban. Mint ahogy én is magamban tartom, ha valaki csúnya, alacsony, pattanásos, ó-lábú vagy lógó mellű. Nincs két egyforma ember, mások vagyunk, és ez így a jó.