Szülés utáni depresszió (beszélgetés)

Szia!

Hogy vagy Szofi1977?

Hogy van a babád? Mi újság veletek? Milyen gyógyszert kaptál? Szülés utáni depi?

Gondolom genetika :(

Már kaptam gyógyszert és jobban vagyok :)

Itt már senki nincs?

Én is egy depis anyuka vagyok! :(

Jár erre valaki,?

Köszönöm, megvagyunk. Abszolút ketten a gyerekkel, de igyekszem mindent megoldani.

Örülök, hogy jobban vagy. De mi van a férjeddel?

Szia Viktória10!

Igen, olvasom még :)

Közben kiderült egy s más... Inkább úgy fogalmaznék: változóan vagyok. Egyik nap jobb, a másik rosszabb...vagy akár napközben is váltakozva.

Közben nekem is kérdéses lett férjem. PEDIG! Sokat javultam, nem morcosan várom haza, nem vagyok magam alatt, nem sírok, stb.

Sajnálom :( Csak sejthetem min mész keresztül :(

Azóta hogy vagy(tok)?

Szia! Nem tudom elolvasod-e, és hogy érzed magad jelenleg, remélem jobban. Engem elhagyott a férjem, nem bírta a depressziómat, inkább otthagyott az alig egyéves gyerekkel. Az anyám kidobott emgem és a fiamat karácsonykor, senki nem érti miért. Szerintem el tudod képzelni, hogy az én fejemben mi járhat...

Az első depidből sikerült kilábalnod, hiszen jött a 2. gyerek. Ez is menni fog idővel! Nagyon szurkolok, kitartás, van kire számítanod!

Sziasztok!

Nem tudom jártok-e még errefelé :(

Sajnos csak most találtam rátok :(

Elolvastam visszafelé a 9. oldaltól a hozzászólásokat (nem értem még a végére), sajnos sok ismerős volt közte :(

Történetem röviden: van egy 4 éves nagyfiam, amikor ő megszületett, beleestem a szülés utáni depresszióba. Seda... PC-t szedtem. Annyira rosszként éltem meg, hogy az agyam az egész időszakot törölte, csak foszlányokra emlékszem + amiket a család elmesél. Az első 6 hóban folyton üvöltött.

Most van egy 4 hetes fiam, azt hiszem újfent beleestem a depresszióba :( Majd' mindenen bőgök, próbál a család segíteni (akár napi telefonálással, tanácsadással), férjem is mellettem áll. Egyelőre nem látom a kiutat. Sajnos a nagyobbal is lépten-nyomon kiabálok, nem jutok el odáig, hogy játszak vele :( Folyton azt érzem, hogy én rontottam el, minek vállaltam 2.-at, ha lehetne visszacsinálnám, szegény nagyobbikat bántom, amikor ő nem is tehet semmiről (egy nagyon okos, nagyon értelmes nagyfiú, imádom!) :(

Az elsőnél is jártak "csúnya" gondolatok a fejemben, most a 2.-nál is. Az egyetlen, ami napi szinten próbál segíteni túlélni, hogy Nagyon szeretem férjemet és a nagyfiamat... (A kicsinél még nem kifejezetten érzem ezt :( ) Nem tudom, hogy meg tudnám-e valamelyiket tenni.

Olyan mintha kétfelé szakadnék: TUDOM, hogy az idő javítani fog, csak ki kell tartanom, túl kell élnem minden napot......közben a másik énem meg folyton tiltakozik a dolgok ellen, hogy nem szeretném csinálni, csináljuk vissza...

Napok alatt fogyok én is (van miből), csak sikerülne megtartani is... A nagyobbnál is fogytam, csak amikor megnyugodtam, nekiálltam magam megjutalmazni sütivel.

Nem is egyforma a két gyerek, az első üvöltött rengeteget, a 2. nem....igazából meg sem tudom mondani mi bajom.

Nagyon egyedül érzem magam, most a nagyobb is itthon van betegen, a kicsi még kicsi, még össze se szoktunk, kéne főznöm (férjem egész nap nem tud hol enni), mosnom, takarítanom... Helyette a szgép előtt ülök és olvasgatok (a nagyobb már meg is jegyezte nekem)... Csak tudnám minek, amikor már az elsőnél megtanulhattam volna, hogy NEM szabad olvasgatni :( Nagyon nagy parám, hogy nem látom a napokat (ez a nonstop szoptatás nem az én műfajom, próbálok már most egy napirendet kialakítani neki, csak HIHETETLENÜL türelmetlen vagyok), + amitől nagyon félek (anno összeolvastam, hogy magára hagyottság érzése, nem sírok-tök felesleges, senki sem figyel rám) a sírni hagyás....közben meg érzem, hogy nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel :( Nonstop rajtam sem lehet, mert félek úgy főzni pl.

Szóval nem tudom hogyan tovább... Már gondolkodtam pszicho-n is...a szoptatáshoz valamilyen szinten ragaszkodom, bár...gondolkodtam kifejezetten nyugtatón is... NAGYON sajnálom férjemet (már anno azt is bebeszéltem magamnak, hogy itt fog hagyni, félremegy - bár nem tudom meg tudná-e tenni), hogy kb. minden nap erre kell hazajöjjön :( A nagyobbikat is sajnálom, nem kéne, hogy így lássa az anyját, nem kéne sírnom, nem kéne kiabálnom vele...

Kedve Dinkadina!

Velem is ez volt a helyzet. 55 voltam amikor megtudtam, hogy babát várok és mindenféle pszichés betegség után meg egy jó adag hormonzavarral felhíztam 93 ra.

Csak azt tudom Neked mondani, hogy tegyél meg mindent annak érdekében, hogy jobban érezd magad! Sport, orvosi kivizsgálások stb. Szeresd önmagad! Ez egy hosszú folyamat de tanulható!!!! Van kiút!!! Én is végigjártam ezt az utat!

Már az, hogy klaviatúrát ragadtál és írsz erről a problémádról egy első lépés afelé, hogy jobban érezd magad!

Írhatsz egy levelet is a párodnak amiben elmondhatod, hogy magányosnak érzed magad.

Az első lépés nálam az volt, hogy kimondtam, szembe néztem a bajaimmal!

Valaki azt kérdezte egyszer tőlem, hogy hogy akar az másokat szeretni aki magát nem szereti??? és ez nagyon megfogott. Hosszú folyamat volt míg helyrejöttem. Ha érdekel szívesen írok róla :) de nem akarlak untatni! :)

Kedves Anyukák!

Diplomamunkámhoz szeretném a segítségeteket kérni.

Dolgozatom célja, hogy felhívjam a figyelmet a szülés utáni depresszióra, ill. az előzetes tájékoztatás fontosságára. Arra kérlek Benneteket, ha van 15-20 percetek, töltsétek ki a kérdőívemet, ami az alábbi linken található:

[link]

Köszönöm szépen!

Szilvi

Szeretettel üdvözlök minden kismamát!

Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, és a segítségüket kérjem.

Molnár Judit vagyok, a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének Személyiség-és Klinikai Lélektani Tanszékén dolgozom egyetemi tanársegédként. Az oktatási tevékenység mellett klinikai szakpszichológusként egyéni terápiákkal is foglalkozom. Fő érdeklődési területemmé a szülés után megjelenő lelki zavarok, azon belül is a kóros szorongással járó állapotok kutatása és gyógyítása vált. Jelenleg doktori disszertációmhoz gyűjtök adatokat, s ehhez szeretném ezúton az Ön segítségét is kérni.

A tesztkitöltés teljesen anonim, az adatokat szigorúan bizalmasan, a Pszichológusok Szakmai Etikai Kódexe alapján kezelem, és kizárólag kutatási célra használom fel.

A vizsgálathoz azon édesanyák segítségét kérném, akiknek egy évnél fiatalabb csecsemőjük van, azaz egy éven belül szültek. Mivel a vizsgálat összehasonlító jellegű, ezért szorongó és egészséges édesanyák vizsgálatban való részvétele egyaránt hozzájárul a kutatás eredményeihez.

Regisztrációjához elegendő egy nick-nevet megadni, az anonimitás miatt kérem, ne használja valódi nevét. A rendszer az eredményeket oldalanként menti, ezért ha félbeszakítja a teszt kitöltését, később is visszatérhet, és folytathatja, ahol abbahagyta.

Előre is hálásan köszönöm, hogy segítségével támogatja munkámat, s egyben hozzájárul a szülés utáni szorongásos zavarok kialakulásáról meglévő ismereteink, valamint a kezelési lehetőségek szélesítéséhez!

A kutatási felület elérhető a [link] oldalon.

nálam ugyanez volt szó szerint, csak durvított változatban, pszichózissal együtt...

nagyon komolyan benne voltam, kb. 1 évig biztosan. most lesz 2 éves a lányom, és imádom :)

és igen, én is pont azt éreztem, hogy el van rontva az egész életem, nem kell a gyerekem, nem is szeretem, stb...

ááá, iszonyatos volt, a poklok pokla.

de van kiút :)

Leírom az én történetemet, hátha segít valakinek.

31 éves voltam, nem igazán akartam gyereket, párom igen, meg hát a korom is indokolta. Esküvő után össze is jött. A 9 hónap jólt telt, semmi bajom nem volt. De még a szülés előtti napokban sem éreztem úgy, hogy én aztán már alig várom, hogy kezemben tarthassam. Császárral szültem, faros baba volt. Mikor kivették, és felsírt, én is elsírtam magam a boldogságtól, amin nagyon meglepődtem. Ahol én szültem, ott 24 órás rooming in van, amitől előzőleg nagyon-nagyon féltem. Hogy fogom ellátni, mikor fogok pihenni stb. Mivel császáros voltam, az első 1,5 napban nem volt velem a baba, csak szopizni hozták. 2. nap reggeltől kaptam meg. Elöntöttek az érzések. Szinte anyatigrissé változtam. Ránéztem, és elsírtam magam, hogy mennyire szeretem. Azt éreztem, hogy nem kell nekem senki és semmi, haza se akarok menni (1ágyas szobában voltam), jó nekünk így ketten. Az éjszaka nehéz volt, hajnalig sírt a babám, kisebb megszakításokkal. Totál kimerültem. Senki nem mondta, hogy ilyenkor kérhetek segítséget. Sírva hívtam fel a férjem, hogy ezt nem bírom, én erre alkalmatlan vagyok. Aztán másnap reggel (1 órával később) nem győztem bocsánatot kérni a babámtól, hogy ilyen többet nem lesz, nagyon szeretem stb. A következő éjszaka már kicsivel jobb volt, de így is csak 3 órát aludtam. Aznap jöttünk haza, ez egy csütörtöki nap volt. Aztán másnap, vagy szombaton kezdődött. Azt éreztem, hogy nem akarom a babámat, nem szeretem, kérem vissza a régi életem. A délelőttök kicsitt jobbak voltak, de délutánonként csak bőgtem. Úgy éreztem, hogy olyan helyzetbe kerültem életem végéig, amit nagyon-nagyon nem akarok. Pedig segítségem lett volna, anyukám ugrásra készen várta, hogy szóljak, jöjjön, férjem maximálisan kiszolgált, anyósom főzött ránk. Tulajdonképpen semmi dolgom nem volt a babán kívül. Én meg csak süppedtem bele a depibe. Borzasztó érzés volt az, hogy nem szeretem a lányom. Minden szeretetem a férjem felé irányult. Úgy éreztem, ennyire még soha nem ragaszkodtam hozzá. Tudtam, hogy aludnom kellene, mert totál ki vagyok merülve, de úgy éreztem, hogy nem akarok, mert a férjemmel akark lenni, és az alvással ezt az időt pocsékolom el. És egyfolytában azt kérdezgettem magamtól, mi van, ha ez nem depresszió. Ez volt a legrosszabb, úgy éreztem, hogy ez nálam nem fog elmúlni, nekem egyszerűen nem szabadott volna gyereket vállalni. Féltem, hogy a házasságom is rámegy erre. SZerencsére 1 hétig tartott csak, de addig a poklok poklát éltem át. Hogy mi hozta a fordulatot? Nem tudom. Lehet az, hogy eljöttek a szüleim, és segítettek. De nem tudom biztosan. Igazából férjem is sokszor kivette a kezemből, de vele szemben valahogy azt éreztem, hogy lelkiismeretfurdalásom van, mert ez az én dolgom lenne. Pedig semmi iyet nem éreztetett. Anyukámmal szemben nem volt ilyen érzésem. Lehet ha korábban jön, akkor vele szemben is van, nem tudom. Mindenesetre ha valaki hasonló helyzetben van, mint ahogy én voltam, és olvassa ezt, azt tudom tanácsolni, hogy kérj segítséget, beszélj a problémádról, és pihenj-pihenj-pihenj. Nekem sokat számított, hogy anukám ott ült mellettem, mikor altattam a babámat. Nem voltam egyedül és ez nagyon sokat számított.Ma 17 napja, hogy megérkezett az én kicsi babám, szóval még nagyon friss a depi élménye is. Mindenképpen le akartam írni, mi is volt velem, mert bennem is az tartotta a lelket, hogy olvastam, más is érzett így, és nála is elmúlt, akkor talán van remény!!

Nálam 1 év után jelentkezett.Már nagyon kimerült voltam,hiányzott egy jó beszélgetés,hiszen napról napra csak "gügyögtem",a férjem sajnos nem egy beszédes típus.A kisfiam jó ha 2-3 alkalommal bíztam anyukámra(pedig szívesen vállalta volna máskor is),mikor be kellett mennem a munkahelyemre.Szóval kezdett fojtogatni a bezártság is.

Egyetértek szinedittel,próbálj meg kicsit kikapcsolódni,akár annyi,hogy egyedül elmész a boltba,találkozol barátnőkkel stb.Nekem ez segített.

Hát igen! A hormonosk a tejtermelő meg a nem alvás miatt nem termelődő melatonin tud nagyon csúnya dolgokat csinálni. Nekem ezt a doki mondta. De már alig várom, hogy vége legyen mindennek és az életünk a régi kerékvágásba visszaáll.

Mindenki akinekn nincsenek valóságostól eltérő gondolatai csak kimerült!!!

Szia henya!

Először is gyönyörű a kislányod, tündéri kis arca van, gondolom Te is így látod, én is, szóval nem vagy elfogult :-)

Szerintem az érzés Benned nem depresszió, hanem a szervezeted mostanra ért el egy olyan kimerültségi szintet,(főleg ha szoptatsz is), hogy depressziósnak érzed Magad, de hidd el, hogy egy kicsivel több pihenés, alvás csodákra képes. Meg kellene keresned az okát, mi az, ami lehangol, és ilyen érzetet kelt Benned? Sokat éjszakázol, szedsz vitamint, alszol eleget, mozogsz-e kellőképpen, monotonok-e a napjaid, vagy visztek-e változatosságot bele...stb. ? Én a sétáknál éreztem ezt, hogy mindig ugyanazt az útvonalat róttam, untam, másra vágytam. Aztán eljársz-e egyedül otthonról, meg tudod-e oldani addig a felügyeletet a babára? Én néha elszaladtam kozmetikába vagy vásárolni, és nagyon sokat jelentett. A férjem sokat segített az első gyermekünknél is munka mellett, de most az ikreknél Ő a jobb kezem, ez is fontos, nem vagyok egyedül.

Szerintem ne gondolj arra, hogy beteg vagy, próbáld átgondolni, mivel tudnád színesebbé tenni a napjaidat a babával és néha kis időre egyedül is, meg persze kettesben pároddal sem árt 1-2 órácskára "megszökni". Jártok-e baba-mama klubba, hetente 1-1 délelőtt, hasonló problémákkal küszködő anyukák segíthetnek, és talán még jól is éreznéd Magad. Vannak nagyszülők, akiket be lehetne vonni nagyobb feladatokra? Nálunk anyukámék is nagy segítséget jelentenek, pedig 50 km-re laknak tőlünk.

Ha bármivel csak egy kicsit is tudtam segíteni, nagyon örülnék, tudom, milyen érzés van Benned, de én a 2. szülés után már tudtam kezelni a problémát. És a legfontosabb, a hormonokról nem is beszéltem, pedig be tudnak keverni rendesen!

Remélem sikerül megoldást találnod, és újra boldog, vidám anyuci leszel, majd mesélj a fejleményekről!

Fáradt vagy és aggódsz ami természetes :)

A szülés utáni depresszió már rég kialakult volna , mert nem jellemző , hogy 8 hónapig várat magára .

Mikor megszületik a pici , mi anyukák pláne ha első gyermek aggódunk mindenért , így alapjáraton is kicsit depisek leszünk , de ettől még nem betegek ! :) Ahogy nő a baba és jönnek az új gondok ez új aggódás forrásokat hoz ki belőlünk . Jön a foga , belázasodik , nem alszik éjjel , nyugtalan ..így nem alszunk mi sem ! Az első két gyermekemnél én is túl aggódtam mindent és a harmadiknál jutottam el odáig , hogy rájöjjek olyan dolgok miatt aggódom ami egy természetes folyamat. Persze ha valami kiemelkedő dolog történik KELL aggódni , de egy egészséges szépen fejlődő babánál nem feltétlenül :)

Tudom nem könnyű, de próbálj meg picit lazítani ..nem vagy beteg :)

Sziasztok!

Bennem ma fogalmazódott meg, hogy tuti depim van. 2 hós a kislányom és totál kivagyok. Nem aludtam át egy éjjelt se mióta megszületett. Rengeteget sír. Ha ébren van jóformán mást sem csinál. Alig tudok már felkelni éjjel etetni, akkor is ideges vagyok.....Megetetem....sír....vigasztalom...próbálom elaltatni...de utána még fejjem le a tejem is...és ez így megy minden éjjel-. Tudom, hogy ez megy mindenkinél, de én már nem bírom. Ez kb másfél két órát vesz el aztán minden kezdődik elölről a köv, etetésnél. Azt várom, hogy aludjon el kicsit, mert jóformán wc-re sem tudok kimenni. Minden reggel ugyanúgy indul: etetés utána kb másfél óra ordítás...Hiába teszem tisztába, ringatom, sétálok vele stb stb alig akarja abba hagyni. Minden nap alig várom, hogy délután 5 óra legyen és apa hazajöjjön, hogy ő foglalkozzon vele, mert én kivagyok idegileg. Undorítónak tartom magamat amiért ilyen vagyok. Ő nem kérte, hogy élhessen, hanem mi akartuk és tessék. Így viselkedem vele. Jobb anyát érdemelne, nem pedig egy idegbeteget mint én. Sokat sírok, úgy érzem az életem kilátástalan. Sokat gondolok arra, hogy ezt nem tudom végigcsinálni, alkalmatlan vagyok erre. És valszeg így is van.

Azt várom már, hogy mikor tudok majd vele beszélgetni, játszani, olvasni neki....értelmesen eltölteni az időt, nem pedig heteket azzal, hogy a sírását hallgatom. Próbálok vele játszani persze az ő szintjén de nem érdekli még nagyon semmi. Picike még ahhoz. Tudom, hogy jóval több türelemre lenne szüksége de nekem az sajnos nincs. Nincs kivel ezt megbeszéljem ezért írtam le ide a dolgokat, érzéseimet.

Sziasztok!

Új vagyok itt.Esetleg van köztetek olyan, akinek a terhesség alatt is voltak gondjai?? Esetleges pánik betegségét "sikerült" tovább hurcolni a szülés utánra is?? :(

Ez nem kifejezetten a depresszió, de erősen határos a dolog..

valószínű szülés utáni depressziód van! szerintem fordulj orvoshoz minél előbb, nehogy jobban beleess! én úgy gondolom, hogy ez Nálad még csak kezdődő depresszió, vigyázz, mert nagyon bele lehet keveredni! nekem elhiheted, mert én már közel 1 éve benne vagyok, és nálam nagyon súlyos volt, borzalmas tüneteim voltak... már jövögetek ki belőle, de nagyon-nagyon lassú a gyógyulás...

én sajnos gyógyszereket kaptam már az elején, mert olyan rossz állapotban voltam, pedig 2 hetes volt a babám, amikor orvoshoz fordultam, tehát viszonylag hamar kértem segítséget, mégis ennyire benne voltam már.