Szerelmes lettem 1.

Egy kicsit több mint másfél éve, tavalyelőtt novemberben elkezdett írogatni nekem egy férfi, akit ismertem már egy ideje és többször is találkoztunk üzleti ügyben. Mégis meglepett, amikor flörtölésen kaptam magunkat, mert nős. Legalábbis úgy tudtam. Még most is úgy tudom. Pillanatok alatt belehabarodtam mégis. Hetek alatt tele lett vele a fejem. Voltak erkölcsi aggályaim, de felnőtt ember, ő dönt. Megírtam neki, hogy túl sokat kockáztat, többet is veszíthet, mert vannak gyerekei és nem akarom, hogy miattam legyen boldogtalan a felesége. De amennyire meglepett a kezdeményezése, pont annyira az is, ahogy ez a levelem után szó nélkül eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Azt gondoltam, hogy ez is egy válasz volt és jól döntött. Én utána nem kerestem. Pár havonta írt egy-egy sms-t, de nem gondoltam többre. Már nem. Lemondtam róla.

Azután szeptemberben újra írni kezdett, mint egy magányos, egy nagyon magányos és elhagyott férj. Segíteni szeretett volna nekem mindenben, pedig nem kértem. De jól esett. Megint ott voltam, hogy nem tudtam mire vélni, mégis két hét alatt újra magával ragadott és őt akartam. De akkor már mindenkinél jobban. Szerelmes lettem. Azután találkoztunk és együtt voltunk. Nem volt kérdés, hogy megtörténik. Akartam őt minden sejtemmel sóvárogva, de érzelmileg mégsem voltam rá felkészülve. Nem tudtam magamat teljesen átadni. De ő sem remekelt és azt mondta, hogy az első nem lehet tökéletes.

Egy héttel később vártam rá. Azt mondta, hogy ha most eljönne, akkor azért jönne el, mert engem akar, és nem segíteni a ház körül, és ezért most nem jön. A logikai határomat súrolta az a pár sor. Megijedt? Nem értem. Nem értem, hogy két felnőtt, akik kölcsönösen akarják egymást, miért ne találkoznának? És aztán vártam, hogy újra eltűnjön. De ezúttal nem szívódott fel. Ezzel se tudok nagyon mit kezdeni. Ha meggondolta magát, miért nem tűnik el? És csak állok és nem értem az egészet. Néha beszélünk. A jelszava a "Csak lassan, majd alakul!" Én tudok várni, ha tudom, hogy kell és tudom, hogy mire. De olyan titokzatos, hogy nem mond nekem semmit. Esélyem sincs eldönteni, hogy akarok-e várni arra, ami majd lassan alakul vagy sem, ha nem tudom, hogy mi az. Talán tényleg válik és nem megy zökkenőmentesen. És nem lenne jó, ha esetleg egy gyerekelhelyezési per közepén kiderülne, hogy házasságtörő. Vagy megcsalta a neje és fél egy új kapcsolattól. Ezeket meg tudnám érteni. Teljesen meg tudnám érteni, ha szeretne jobban megismerni, mielőtt beleugrik valami hülyeségbe velem, akármi is legyen az. De nem mond semmit. Lehet, hogy csak egy kis izgalomra volt szüksége a felesége mellett. Örömmel lettem volna a szeretője is csupán, ha azt mondja, annyira belezúgtam. Felnőttek vagyunk, miért kell titokzatoskodni?

Nem tűnt el, de egy ideje most nem beszélünk. Erőszakkal leválasztom magamat róla. Csak így tudom túlélni. Nem tudom, hogy szerettem-e bárkit is így, ahogy őt. Összeomlottam. Aztán a lehető legrosszabb, de egyben a leghatékonyabb módszert választottam a túlélésre. Kicsit beszélgettem egy régi szerelmemmel. Meghitt, otthonos kapcsolatunk volt, és most intézi a válását. Akar engem, ha csak a testemet, azzal sincs semmi gond. Elvégre felnőttek vagyunk, élvezhetjük egymás társaságát. Legalább elmondja, hogy mit akar. A testemet akarja. Mondtam neki, hogy az övé vagyok, és erre azt mondta, hogy ezt akarta hallani. Sokadik próbálkozásra nincsenek nagy illúziói, hogy együtt maradunk. De a szex mindig isteni volt vele. Vad, szenvedélyes, mégis ölelős, nevetős, huncutkodós. Kicsit leparkolunk egymás mellett. Már nem merek tervezni.

Azért figyelem a vibert. Vártam, hogy írjon legalább karácsonyra két szót a másik. De hamar vége volt az ünnepnek. És valahol belül elkönyveltem, hogy kellettem, de nem eléggé. Akkor továbblépek, mert ezt kell tennem. Oda megyek, ahol akarnak. Mert ettől érzem magamat igazán nőnek.

A cikk olytatása...