Mindörökké szerelem!

Most, amikor visszalapozok életünk könyvében, hogy megtaláljam megismerkedésünk fejezetét, 21 év emlékei peregnek le előttem újra.....

Hiába telt el ez a sok idő, az első találkozásunk emléke mindkettőnkben élénken él ma is... De kezdem a legelején ott, annál a 21 év előtti csodálatos napnál...

1986. július 17.-én nagy izgalommal ébredtem, mert tudtam, hogy aznap táborba utazom. Pedig azt még csak nem is sejthettem, hogy életem legmeghatározóbb napja vár rám!

Csupán egy 12 éves vidám gyerek voltam akkor. Igazán gyerek... Amilyenek ma már talán nincsenek is. Ezért eszembe sem jutott, hogy hamarosan megérintheti szívemet egy nem várt szerelem. Pontosabban " A SZERELEM "! Csupa nagybetűvel! Tehát elutaztam Zánkára az Úttörővárosba. Az első nap csupán "beköltöztünk" s aztán minden energiánkat arra fordítottuk, hogy este a tábornyitó ünnepség utáni diszkón a legjobb formánkat hozzuk. Ruhákat próbálgattunk, frizurákat ügyeskedtünk egymásnak....

Aztán eljött a nap fénypontja az a bizonyos buli. Táncolgattunk a lányokkal, de azért fél szemmel a srácokat méregettük, hogy vajon lesz - e olyan, aki felkér minket? Aztán egyszer csak ott állt előttem és feltette a kérdést amit már nagyon vártam, de amitől nagyon féltem is: "Jössz táncolni?" Mire én nem azt mondtam, amit a szívem súgott, hogy: "Igen, igen, igen!", hanem hirtelen zavaromban és félelmemben, hogy most ott kell hagynom a lányokat, azt feleltem: "Idegenekkel nem táncolok!" Persze a következő pillanatban már megbántam, hiszen tetszett nekem az a fiú és szerettem volna, ha újra próbálkozik, de miután flegmán kosarat adtam neki, ez eleve kizárt volt. Szomorúan telt az estém, mert csak arra tudtam gondolni, hogy miképp tudnám megismerni Őt!? Aztán megszületett a megoldás! Megkértem az egyik barátnőmet, akinek Ő az osztálytársa volt, hogy mondja meg neki, jöjjön a társalgóba, mert beszélni szeretnék vele. És csodák csodájára, pár percen belül ott volt. Én bocsánatot kértem az előző estéért, majd vagy egy órát beszélgettünk, mintha már régen ismernénk egymást. Aztán megfogta a kezemet, de olyan erősen, hogy a mai napig nem tudta elengedni, s ma már nem is akarja! Tíz nap tökéletes boldogság következett! Elcsattantak az első csókok és szinte valószerűtlenűl sokat voltunk együtt. A tanárok szabhattak volna korlátokat nekünk, de hamar feladták, s csak legyintettek ha láttak, mert talán ők is érezték, hogy ez egy életre szól! De ott, akkor eljött az utolsó nap. Bár csak fizikailag, de búcsúzni kellett! Sosem fájt még úgy a szívem, mint azokban a percekben, amikor azt hittem, sosem látjuk egymást többé! Én visszamentem Salgótarjánba, Ő Egerbe. Én Budapesten tanultam, Ő Debrecenben. Azt gondolhatnánk, hogy ilyen feltételek mellett 12 évesen nincs nagy jövője egy szerelemnek. Kivéve akkor, ha az a szerelem eleve elrendeltetett!

Majdnem két év levelezés következett. Csak levelek. Aztán 14 évesen találkoztunk kétszer, de ezek csak percek voltak. A aztán ismét két év levelezés és ritkán telefonbeszélgetések. ( Ez még nem a mobiltelefonok kora volt! ) 16 éves korunk után már kicsit könnyebb lett. Néha már tudtunk találkozni is. Beszélgettünk, sétálgattunk.... de semmi több. Aztán emiatt a "semmi több" miatt egyszer csak vége lett... Ma sem tudom, hogy helyes volt-e az akkori tartózkodásom, hiszen kockáztattam, hogy elveszítem életem szerelmét, de képtelen voltam legyőzni a félelmeimet....

Elbúcsúztunk.....

Mindkettőnknek jöttek próbálkozások. Én egy házasságba is beleugrottam meggondolatlanul. Akkor kilátástalannak tűnt a kapcsolatunk jövője és úgy gondoltam, hogy így talán elfelejthetem Őt. Persze nem sikerült. Született egy kislányom is, akivel nagyon boldog voltam, de a nyugalmamat mégsem sikerült megtalálnom. Még mindíg csak utána vágyakoztam. Szerelmem is próbálta megtalálni a helyét, de mindhiába.

Az évek során sosem szakadt meg a kapcsolatunk teljesen. Képeslapok, levelek és telefonbeszélgetések váltakoztak. Aztán 1999. tavaszán ( 25 évesen! ) "igazi" férfi - nő kapcsolat lett az addig csak plátói szerelem! Talán nem sokan vannak még rajtunk kívül, akik 13 évet várnak a beteljesülésre!

Voltak titkos randevúk, jöttek - mentek hotelszobák, s mindvégig tudtuk, hogy a mi ügyünk még nincs lezárva és az nem lehet, hogy mi ne együtt éljük le az életünket, mert hiszen minket egymásnak teremtettek.

Aztán 2003 júliusában elváltam, s végre szép lassan valóra válhattak az oly sok éve dédelgetett álmok. Összeköltöztünk, s 2004. januárjában pedig a 30. születésnapomon 30 szál vörös rózsával kérte meg a kezemet a Drága! Pár nappal később Valentin napon - a szülei 30. házassági évfordulóján - megtartottuk az eljegyzést.

2004. július 17.-én pedig megismerkedésünk 18. évfordulóján mondtuk ki a boldogító igent ember s Isten előtt, mert hiszen mi tudjuk, hogy vannak házasságok, melyek az égben köttetnek, s ember nem tehet ellene. Beteljesedik, ha úgy van megírva. A polgárin az anyakönyvvezetőnek annyira tetszett a történetünk, hogy a beszédébe is beleszőtte a 18 év történeteit és ezt nagyon meghatottan és meglepetten hallgattuk. Ennél már csak az egri Bazilika oltára előtt volt meghatóbb állni, amikor is lepergett előttünk az a sok év és tudatosodott bennünk, hogy elértük, amire gyerekként vágytunk és mostmár senki és semmi nem választhat el egymástól!

Nagyon boldogan élünk így együtt hárman! A férjem az esküvőnk után azonnal örökbefogadta a lányomat így ma már törvényesen is igazi családot alkotunk!

Úgy érezzük, hogy bár sok idő alatt, megpróbáltatásokkal teli úton, de végre "hazataláltunk"!