Szégyen

Számomra fontos az őszinteség, de valószínűleg mindketten mást értünk alatta. Te a mindennapok történetének megosztását érted alatta. Számomra az érzések közlését. Mert az érzések én vagyok! Egy szóra, a mozdulatra összerezzenek, vagy sírásos nevetésben török ki. Te pedig nem érted, hogy mi is van velem. Én feltártam a múltamat, hogy megértsd, mit miért csinálok. Te pedig kinevettél, gúnyoltál, majd a barátaiddal jót röhögtél rajtam. Nem az fáj, hogy nem értettél meg, hanem az, hogy elárultál, kibeszéltél. Elmondtad mindazt, ami számomra a szégyenem volt. A legféltettebb titkom, amit még soha nem vallottam be senkinek, még magamnak sem. Mert nem voltam büszke magamra: a szégyenem elnyomta az őszinteséget.

Mivel is dicsekedhetnék? Hogy számtalan estém ért úgy véget, hogy megvertek? Abban reménykedtem, hogy a férjemnek ízlik a vacsora, hogy a szeretőjétől úgy tér haza, hogy kielégült, és az ágyba vágyik, aludni. Akkor elmaradna a verés, a fájdalom, a hideg zöldborsó csomagolás a karomról, a lábamról, rosszabb esetben az arcomról. Te nem tudod milyen érzés eldugdosni a késeket, és félve nézni az órát, azt kívánva, hogy Istenem, csak jókedvvel jöjjön haza! Vágyni arra, hogy átöleljen valaki, hogy kiskiflibe tudjak elaludni. Ajándék lenne, ha szemtől szembe átölelne, megcsókolna valaki. Ha a karjai védően ölelnének át, és nem bántási szándékkal emelkednének fölém. Elképzelni sem tudod, mennyi fájdalmon tudja magát egy nő túltenni a gyermeke érdekében. Csak a gyermekért, mert magamért már rég nem. Ahogy elmondtam neked is, ha csak egyedül lennék, elfutnék, nyakamba venném a világjáró csizmámat és meg sem állnék. De a gyermekemért felelősséggel tartozom. Én már rég nem számítok.

Mert ki is vagyok én? Kit érdekel? A tükörből egy széttört tükördarab néz vissza. A lelkem és a testem egy darabja, mely számtalan apró darabra tört, és talán már soha nem lehet összeilleszteni. Minden tükördarab egy torz, apró részletet közöl, de együtt az egészet nem látom. Nem is láthatom. Mert a tükör torz.

Meg tudtam birkózni a fájdalommal. Rájöttem, hogy minél kevesebbet érzek, annál kevésbé fáj. Elhalt a szeretet érzése, elhalt a fájdalom érzése. Előrelépett az üresség, az unottság, az élethez való „kötelező elviselni” hozzáállás. Mindig sikerült felkacagni, nevetni, de a szemem meghalt. Már nem húzódott mosolyra többet. De ez nem is érdekelt senkit. Az emberek szeretik a képmutatást. Szeretik elhinni, hogy az ő bajuk a legnagyobb, hogy mindenki szívesen hallgatja a problémáikat, melyeket hallgatva hátrahőkölnek, hogy mennyit szenved szegény, szerencsétlen. A sajnálat mintha népünnepély lenne, elismeréssé lépett elő. Önsajnálata közben senki nem kíváncsi arra, hogy mi is történik a másikkal.

De az az igazság, ha bárki is kérdezte volna, soha nem mondom el. Soha! Mert én szégyelltem, szégyellem magam. Szégyenérzetem elnyomta igazságérzetemet. Hittem, hogy megérdemlem sorsomat, csak nem tudtam miért. Kierkegaard azt mondta: „Az ember kétféle módon tévedhet. Elhiheti azt, amit nem igaz, vagy vonakodhat elhinni, ami igaz.” Nehéz szembesülni önmagunkkal, sőt úgy éreztem számomra lehetetlen. Jobb volt elhinni, hogy változás következik. Jönni fog a szebb és jobb lehetőség. A fehér lovas hercegre vártam, aki vállal engem és a gyermekemet is. Aki kiment, elrabol, és közösen küzdünk meg a sárkánnyal. Hittem benne, hogy ez te vagy! De azt mondtad: „miattam ne változtass!” Jéghideg zuhanyként értek a szavaid. Nem értetted, hogy a testemben bár szabad lehetek, a lelkem szabadságáig még hosszú az út. Nem tudtad kivárni, hogy megnyíljak, csak nevettél a szenvedéseimen, és erőszakkal akartad megoldani az erőszakot. Nem értetted miért védem azt, aki velem agresszív, nem értetted, miért fontos a biztonság. Nem miattam, a gyermekem miatt.

Döntésképtelennek titulálsz! De hát nem ismerem saját határaimat, hiszen ha ismerném, akkor szabad lennék. Nem tudom, mit kérhetek, mit szabad. Mert eddig semmit nem volt szabad. Eddig megmondták, hogy mi a feladatom, és ha nem tettem meg, akkor napokig emlékeztettek a foltok a testemen. Meg kellene tanulnom, hogy önállóan is hozhatok döntéseket anélkül, hogy elcsattanna egy pofon, vagy egy ököl repülne az arcomba. Megtanulni azt, hogy a döntéseimért azért lehetek felelős, mert tényleg én hoztam meg. A kapcsolataim olyanok, mint a lelkem. A szégyen az identitás szövetének fonala, a lélek ennek a fonalból készült hálója. A lelkem segítségért kiáltott és hitte, te vagy a segítség. De kiderült, csak játék voltam. Egy tárgy, amit használat után el lehet dobni. Ha már terhes, el lehet hagyni. Még jó, hogy nem eladni! Fontos számomra a biztonság. A gyermekem biztonsága. Számtalanszor feltettem a kérdést. Jövőkép? Nem ismerem! Nincs perspektíva. Egzisztenciális álmokat kergetek. A szégyen minden jövőtől megfoszt. Nekem már nincs jövőm. Hiszen a megaláztatást nem lehet elfelejteni. Ezért kérdeztem számtalanszor, hogy te mit szeretnél? Hogy szolgálhassalak, hogy megfelelhessek neked, hogy megvegyem a szeretetedet. Mert ha szeretsz, talán nem fogsz bántani. De te rájöttél, hogyan lehet bántani, és meg is tetted. Nem ütöttél meg, de vádoltál. Jogtalanul. Hittél inkább másoknak, mint nekem, pedig te ismerted a valóságot. Hitted, hogy jobb röhögni valakin egy pofa sör mellett, mint segítő kezet nyújtani, és munkával, kitartással megerősíteni egy embert. Nem mindegy, hogy egy kapcsolatban sebzetté válok, vagy a kapcsolat gyógyít.

Vágyom a biztonsága, vigaszra, empátiára. Nem észosztására van szükségem, hanem arra, hogy mellettem állj! Arra, hogy segíts! Hogy ne csak akkor szeress, ha jó napod van, hanem akkor is, amikor szenvedni látsz. Akkor fogd meg a kezem, mikor leginkább szükségem van rád. Ne hagyj el, ha összeomlok, ne dobj el, csak mert nem merem elmondani a fájdalmas igazságot. Ez nem hazugság, ez elhallgatott szégyen. Nehéz kő a szíven, a gyomron, és a lelkemen. Elfogadásra lenne szükségem. Arra, hogy bár ismered a múltam, a szenvedéseim, a hibáim, mégis elfogadsz. Nem irányítasz, hanem segítesz a döntések meghozatalában. Nem utasítasz, hanem lehetővé teszed, hogy együtt lépjünk. Elfogadod, hogy ez az út még előttem áll, és nekem egy nehéz rögös út az, ami neked természetes. Egészséges visszajelzést küldesz, vagyis tisztelettel, elfogadással és támogatással fordulsz felém. Nem pedig kinevetsz a barátaiddal.

Szerző: Magyar Anett

Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.