Facebook szerepjáték

Bátran kijelenthetjük, hogy a „like”-ok korát éljük. Egy lájk felér egy dicsérettel, kézfogással, vagy akár simogatással, és hajszolt világunkban, ahol oly sok szeretethiányos ember teker a mókuskerékben, ez a délibáb nagyon sokat jelenthet. Annyira, hogy sokakkal elszalad a ló: bármit megtesznek, akár hazudnak is egy kis virtuális szeretet reményében.

Mindenkinél egyformán kezdődik: csak néhány kollégát, családtagot, csoport- vagy osztálytársat jelöl be ismerősnek, velük levelezik. Aztán elkezd megosztani, bejegyzéseket készíteni. Eddig rendben is volna a dolog, de rengetegen ennél sokkal tovább mennek: az életük minden percéről, vagy kicsit is jelentőségteljesebbnek vélt momentumairól posztolnak, fényképet készítenek. Majd szinte kétségbeesetten lesik, hányan nyomnak rá arra a bizonyos kis kézre. Mert tudatlanul, de belegázoltak abba az ingoványba, amiből nehezen lehet kikeveredni.

Ugyanis a szeretetéhség, a vágyakozás az elismerésre minden emberben jelen van, különböző mértékben. De a közösségi oldalak megjelenésével azok, akik stresszes, nehéz időszakon mentek/mennek keresztül, vagy egy bizonyos ürességet éreznek (esetleg nem is tudják megfogalmazni, mi is okozza az űrt, vagy nincsenek is tudatában a jelenlétének), nekik ez már rég nem arról szól, hogy fontosabb élményeiket, gondolataikat megosszák azokkal, akikkel nem tudnak „élőben” találkozni, beszélgetni. Ebben az esetben beszélhetünk a lájkvadászokról. Általában ezeknek az embereknek irreálisan nagyszámú ismerősük van, rengeteg csoport tagjai, folyamatosan vicceket, cuki képeket osztanak meg, sőt nem kirívó eset, hogy ezen a platformon élik a szerelmi vagy családi életüket. Nagyon magányosak, és úgy érzik, így végre a középpontban lehetnek. Folyton részt akarnak venni a barátaik, ismerőseik életében, és ha csak online is, de úgy érzik, így sikerül nekik.

A dicsekvők csoportjának tényleg mindene megvan, amit csak megkíván. Legalábbis egy kívülállónak elsőre úgy tűnhet: boldog párkapcsolat, kiegyensúlyozott anyagi háttér, státuszszimbólumok – egy drága ékszer, autó, óra, ruha, ebéd egy drága étteremben, luxusnyaralás. Ők ezt napirendszerességgel tudatják ismerőseikkel. Ennek hátterében (akár elfojtott) kisebbségi komplexus áll: „Nézzétek, nekem minden megvan, amiről ti csak álmodhattok!”. Fontos a folytonos önigazolás, a „jobb vagyok, mint mások”, „én ezt megérdemlem, nekem ez jár”. Ezek a legtöbbször a szegénysorból kiemelkedett, régen emiatt gúny tárgyává tett felnőttek gyerekes megnyilvánulásai. Akiknek egész életükben luxusban volt részük, ám mégis dicsekednek, valószínűleg kompenzálnak. Ők nem kaptak annyi szeretetet, elismerést, figyelmet, amennyire szükségük lett volna, csakúgy, mint a fent említett lájkvadászok. Csak ez utóbbiak nem egy aranyos állatos képpel, hanem a legújabb dizájner táskával próbálnak tiszteletet, elismerést, esetleg irigységet az emberekből. Sajnos sok esetben sikerül is.

Így jutunk el a kényszerből hazudók csoportjához. Nekik rendszerint egy vagy több dicsekvő is van az ismerőseik között. Ők viszont nem élnek olyan körülmények között, mint amilyet szeretnének, amit szerintük megérdemelnének, amilyet másoknál, akár az összes ismerősénél látnak. Átlagos felhasználókként kezdik ők is, ám mikor sikertelenségek érik őket, nem érzik magukat boldognak, nincs stabil hátterük – érzelmileg és/vagy anyagilag, úgy vélik csőd az életük – ekkor meglátják az értesítőt, a dicsekvők posztjait, és megtörik bennük valami. Ezután már a „normális” felhasználók pozitív élményeit is saját sikertelenségük megerősítéseként látják: egy fárasztó, rossz nap után bejelentkeznek, és az világít a képernyőn, hogy rajtuk kívül mindenkinek mesés élete van.

„Nekem miért nem lehet ilyenem? Én miért nem tudok elmenni nyaralni? Én miért vagyok egyedül? Ők megérdemlik, akkor én miért nem? És honnan és miért van ennyi barátjuk?”

És itt a lényeg: bizonyára nagyon sok Olvasónknak vannak dicsekvő ismerősei, ám mégsem kerülnek bele a kényszerből hazudók csoportjába. A kiegyensúlyozott, jó önismerettel rendelkező, objektív, racionális emberekben is felmerülnek a fenti kérdések, de ők képesek ezen túllendülni, sőt, örülni is a másik örömének. Erre a kényszerből hazudó általában képtelen, amit sokszor saját magának sem vall be, és így elindul a virtuálisan végrehajtott önleamortizálás útján. Valótlan dolgokat ír ki az üzenőfalára, olyan tárgyakkal pózol, amik nincsenek a tulajdonában, súlyosabb esetekben képeket hamisítanak meg nem történt csodás élményeikről, vadidegeneket is bejelöl ismerősnek. A cél: legalább online jobb lenni másoknál, de legfőképp önmagánál, ha már az életben ez nem megy. Így válnak a kényszerből hazudók látens dicsekvőkké.

Hadd éljek egy személyes példával! Az egyik ismerősömnek romokban hevert a szerelmi élete. Hetekig minden nap sírt a szakítás után, mégis megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy nap alatt többször is kiírta, hogy „Szép az élet”, „Olyan boldog vagyok, mint még soha”. Feltöltött egy régi fotót, amit úgy kommentált: „Ma csodás sétát tettem a parkban”. A posztok természetesen bővelkedtek a mosolygós szmájliktól. Azt a képet mutatta, amilyenné válni akart. Erre persze érkeztek a lájkok, a pozitív üzenetek, olyanoktól, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy az egész csak hazugság, kompenzáció.

És most érkeztünk meg a cikk leglényegesebb részéhez. Mert mindennek a közepén a mit sem sejtő, átlagos felhasználó szintén frusztrációt érez, hiszen ezek hatására tényleg úgy tűnik, hogy mindenki élete szebb, jobb. Mindenki sikeresebb, mindenki jobban kezeli az életben felmerülő problémákat, mint ő. És bár nem válik egyik fent említett csoport tagjává sem, mégis úgy jelentkezik ki, hogy lehangoltabb, akár depresszív állapotban, csüggedten tölti a nap további részét, hiszen az akár több száz ismerőse közül csupán neki jut ki a kudarcokból. Neki nem alakulnak úgy az emberi kapcsolatai, ahogy szeretné, csak az ő napjai egyhangúak, unalmasak. Ez természetesen nem igaz, sokan lódítanak kisebbet-nagyobbat, de a hétköznapi felhasználó erről nem tud.

Pontosan ez ihlette Shaun Higton norvég rendezőt is. Két testvérével kezdett rövidfilmeket gyártani, később reklámfilmekkel is foglalkoztak. Saját bevallása szerint azért készítette el 2014-ben a What’s onyour mind? című rövidfilmet, mert eleinte ő is csak a jó oldalát látta a közösségi hálónak: sokkal könnyebb megosztani a munkáit, ezáltal sokkal szélesebb réteghez tudja eljuttatnia azokat. Könnyebb kapcsolatokat építenie, amely elengedhetetlen a munkája során. De egy idő után ő is elkezdte érezni a nyomást.

„A mindennapi élet ihlette a filmet. Mikor egyik nap bejelentkeztem és az újdonságokra kattintottam, a következőket láttam: „Vettem egy új kocsit”, „Imádom a csajom” „A tengerparton süttetem magam”. Én pedig azt gondoltam, hogy mikor lesz már ennek vége? Nem lehet mindig mindenkinek csodálatos napja – és a saját átlagos életem miatt rosszul éreztem magamat a bőrömben, pedig nem volt rá igazi okom. Ekkor villámcsapásként hasított belém, hogy nem vagyok egyedül, ebből egész jó rövidfilmet lehetne csinálni. Akkortájt épp kerestem egy témát, mert csinálni akartam valamit, forgatni, alkotni, és egyszer csak szöget ütött a fejembe ez a facebook-dolog.”

Higton direkt videómegosztó oldalakra szánta a filmet, hogy mindenki láthassa legálisan, ingyenesen. A videóhoz sok felirat készült, többek között magyar is:

A rendező elérte a célját, a rövidfilm magáért beszél. Ezt bizonyítja a több, mint 11 milliós nézettsége, rengeteg facebook megosztása („ironikus módon”, jegyzi meg Shaun Higton). A film csupán két és fél perces, mégis sok levelet kapott olyanoktól, akik a videó hatására átértékelték a dolgokat. Már nem a facebookon élik, és nem másokéhoz viszonyítják a saját életüket, ahogy eddig abszurd mód tették. Rájöttek, hogy nem a virtuális „barátok” véleménye illetve azok száma számít, csakis a való élet!

Szerző: Busai Hajnalka Lilla

Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.

Kép: Pixabay.com