Paranoia...van kiút? - Van!

Romlott étel? Mérgező, vegyszeres zöldség-gyümölcs? Rosszindulatú emberek, akik készakarva mérget szórnak a pékárura? Hypóval lemosott hús a hentesnél? Terroristák mérget szórtak a város vízvezetékrendszerébe? A fogkrémbe beletettek valamit...hm, csak a belül is lezárt a tuti?

A ruházati üzletben bőrön át felszívódó irritatív anyaggal szórták be a ruhaneműt? Vagy esetleg a gyártósoron került valami egészségre ártalmas dolog a termékekbe, amit elfogyasztunk? Ilyen, és ehhez hasonló, sőt vadabb gondolatok töltötték ki a mindennapjaimat nem egészen fél évvel ezelőtt is még. Akkor úgy véltem, ebből az őrületből nincs kiút, végleg megbomlott az agyam...és ez hosszú évek óta így ment...

Az orvosok szerint paranoiás, kényszeres, és bipoláris vagyok.

Kb. fél éve változott a dolog. Történt egyszer, hogy útban a helyi pszichiátriára, iszonyatos pánikroham tört rám, mivel kb. 2 órája azon zakatolt az agyam, hogy a frissen bontott csomag kávé vajon mérgező volt-e vagy sem, amit reggel főztem, a barátnőmmel ittuk. Mire beértem a rendelőbe, iszonyat "másállapotba" kerültem. Ziháltam, halálfélelmem volt, meg voltam róla győződve, most itt a vég...vége mindennek. Ezt az orvossal is közöltem. Behívtak soron kívül, nyugtató a szervezetbe, és benn voltam kb. egy órát, mire csillapodtam valamelyest. Az orvos felajánlotta, hogy irány a kórház, mert ez tűrhetetlen állapot. Mivel nem voltam közveszélyes, önveszélyes sem, így nem vitettek be, viszont kaptam egy levél gyógyszert, hogy este vegyem be, egy héten keresztül, és majd meglátjuk...Féltem, mi lesz ha beveszem, mellékhatások miatt. Este itt ültem a gép előtt, és vacilláltam. Nem kell ez nekem...nem...eddig sem vált be egy gyógyszer sem. Viszont bennem volt a félelem is, hisz abban az időben egyre többször vezettek pszichotikus állapothoz a téveszméim...így hát, lesz ami lesz alapon, bevettem. Bevettem másnap...harmadnap, és ez így ment egy héten át, míg vissza nem kellett mennem a dokihoz. Semmi mellékhatása nem volt a pár napos részegségérzeten kívül. Akkor közölte a doki, hogy ez antipszichotikum, és szeretné, ha tovább szedném...hátha. Jó kislány módján, nekem már úgyis mindegy alapon, szedtem. Egy hónap múlva emeltek rajta, amit nem bántam, nem is érdekelt. Kipróbáltam már mindenféle módszert, hogy kijöjjek ebből az őrületből, de nem ment sajnos.

Éltem a mindennapjaimat, csontsoványan, rettegve, kaja nélkül...ha ettem is valamit, hát akkor utána órákon, sőt volt, hogy napokon át rettegtem, és vártam a halált, hogy "Ugye nem lesz bajom tőle? Ugye nem tettek bele semmit a kajába?"

Tudtam, hogy ez így nem mehet sokáig. Őrült gondolataimat még őrültebb rituális kényszercselekedetekkel próbáltam csillapítani, hittem, hogy ha ezt-meg azt megteszek, akkor elkerülhetem a végzetes mérgezést, ami szünet nélkül a szemem előtt lebegett.

Embereket készítettem ki az állandó kérdezgetéssel, sokan elfordultak tőlem, viszont akik kitartottak, azoknak köszönöm!!!

Gondoltam, ez így nem mehet tovább.

Egy nap elhatároztam, megcsinálom! Ha belepusztulok is, mert így nem sok értelme élni. Fogtam magamat, vettem kaját, és megettem, és nem érdekelt...ez volt első alkalommal. Nagyon boldog voltam, és büszke is magamra, hogy meg tudtam csinálni! Persze mélyen belül paráztam tovább...szedtem a gyógyszert becsülettel, aminek szerencsémre kedvező hatása van az étvágyra nézve. Amikor ettem, és utána nem lett bajom, akkor felbuzdultam! Jéé, itt vagyok, élek!

Akkor elkezdtem más ételeket is kipróbálni, és elkezdtem enni! Belül féltem...iszonyatosan rettegtem, de csak azért is ettem.

Szép fokozatosan meg mertem enni a zöldségféléket is, észrevettem magamon, hogy már nem csak a szav.idő, összetétel, és származási hely gondos leellenőrizése után veszek meg terméket, hanem amúgy is.

A naplómba nap mint nap leírtam legvadabb gondolataimat.

Eljött a nyár, és én ettem fagyit, jégkrémet, közüzemi kaját, és saját magam által készített ételt is, anélkül, hogy mindent fertőtlenítettem volna előtte, és anélkül, hogy a rettegéstől összeszorult torokkal gondoltam volna, hogy ki és miért akar megmérgezni.

Fontos az önmagunkba vetett hit...ez a legfontosabb...szeretni önmagunkat, bízni önmagunkban, enélkül nem megy. Híztam 2 kilót, ami nagy teljesítmény.

Kiszelektáltam meglévő kapcsolataimat, barátokat, barátnak hitt/nevezett személyeket, majd mindezek után jól fejbe kólintottam magamat...hogy hé, ébresztő! Élj, ne vegetálj! Itt vagy, 35 évesen...itt egy kisgyerek, akiért felelősséggel tartozol, és itt vagy te, akire számíthat ő a világban.

Azt hiszem "felébredtem" és másként látom a világot. Már nem érdekelnek a paranoid gondolataim, nem tulajdonítok jelentőséget nekik. A kényszeres cselekvéseimet pedig egész egyszerűen kinevetem...Átgondoltam...hát jobb az nekem, ha fél, mit fél, egész napom azzal töltöm, hogy szisztematikusan ismételgetek bizonyos dolgokat? Nagy francot...csak az időmet veszi el tőlem, és a kisfiamtól. Szembe mentem a félelmeimmel, hisz élni szeretnék, és nem vegetálni. Nem vagyok én Isten, aki megváltoztatja történéseket azáltal, hogy dolgokat mindig ugyanúgy tesz meg. Nem vagyok annyira fontos ember, hogy pont mindenki arra utazzon, hogy engem akarjon megmérgezni. Benne van a pakliban, hogy bármikor megtörténhet bármilyen szörnyűség, amilyen világban élünk.

De addig is, szeretnék élni, egyensúlyban lenni önmagammal, és az lenni, aki valójában vagyok.

Megtanultam az alázatot minden és mindenki iránt, a megbocsátást, kezdem megismerni önmagam, elfogadtam olyannak, amilyen vagyok és nem érdekelnek a rosszindulatú megjegyzések sem. Megtanultam szűrni az embereket, illetve önfegyelmet gyakorolni, kontrollálni az értelmemet, és érzelmeimet egyaránt.

Most nem azt mondom, hogy minden elmúlt végleg...de élhetőbb életet élek, és dolgozni is tudok.

Nem nézek a múltba, a jövőt sem firtatom, hisz itt a ma, a jelen...élni kell, az életet, amíg lehet.

Végezetül egy találó bejegyzés.

Portia Nelson

Önéletrajz öt rövid fejezetben

I.

Sétálok az utcán.

Egy mély lyuk van a járdán.

Beleesem, elvesztem.

Nincs segítség.

Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.

Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Úgy csinálok, mintha nem látnám.

Újra beleesem.

Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.

De nem az én hibám!

Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.

Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Látom, hogy ott van.

Mégis beleesem... ez puszta megszokás.

A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.

Az én hibám!

Azonnal kijövök.

IV.

Ugyanazon az utcán sétálok végig.

Egy mély lyuk van a járdán.

Megkerülöm.

V.

Egy másik utcán sétálok végig.