Nem tudok szeretni?

Fiatalabb koromban nem voltam egy szépség. Rövid, fiús haj, sovány testalkat, vadóc viselkedés. Ez nem jött be a korombeli srácoknak. Már minden barátnőmnek volt szerelmi kapcsolata, csak nekem nem. Kétségbeesetten hajszoltam a szerelmet, éveken keresztül sikertelenül.

Aztán egy nyáron, megfogadtam, hogy ezen változtatok. Megnövesztettem a hajam, nőiesebb ruhákat kezdtem hordani, és még a viselkedésem, a hozzáállásom is teljesen megváltozott. Minden reggel elmondtam a tükör előtt legalább háromszor, hogy csinos vagyok, jó nő vagyok, kellek a pasiknak. El is hittem, és így is lett. Kellettem, kellek a pasiknak, csak épp nem a megfelelőeknek…

Életemben talán egyszer, ha szerelemes voltam. A srác végigkísérte a gimnáziumi éveimet, és teljesen odavoltam érte. Ő is értem, de egyszerűen nem tudtunk egymás mellett önmagunk lenni. Így hagytuk az egészet.

Közben jött egy srác az életembe, aranyos volt, őszinte, de nem indított meg bennem semmilyen érzelem hullámot, ha hozzámért, ha rám nézett, ha megcsókolt. Ezért néhány hónap után búcsút intettem neki. Ez így ment további öt páromon keresztül. Aztán megfogadtam, hogy nem kell több férfi az életembe. A szakítás fájdalmas. Tudom, hogy a másik félnek rosszabb, de engem is mindig megviselt.

Egy teljes évig hanyagoltam a férfiakhoz való közeledésemet. Találkozókat mondtam vissza, és próbáltam vissza fogottabban viselkedni, nehogy félreértsenek. Ez persze nem mindig jött össze természetemből fakadóan.

Nővérem egy rockbanda tagja. Valamelyik nyáron fellépésük volt, és akkor ismertem meg a második nagy Ő-met. Nevezzük X-nek. X már a színpadon kiszúrt engem és próbálta jelezni, hogy bejövök neki. Pedig akkor még nem is tudta, hogy az egyik bandatag húga vagyok. A srác nem nézett ki rosszul, de fogadalmamhoz hűen, próbáltam inkább nővéremre figyelni mintsem rá. Koncert után be lettünk mutatva egymásnak. És ezek után valahogy mindig összesodort bennünket az élet. 3 hónap után beadtam a derekam, és összejöttünk. Úgy éreztem végre szerelmes vagyok.

Aztán jött a sorsdöntő fordulat. X édesapja elhunyt, és Ő úgy döntött inkább egyedül folytatná. Belenyugodtam. Mindezek után is tartottuk a kapcsolatot, és egy hónappal később újból összejöttünk. De rá kellett döbbenjek, már semmi sem ugyan az. Valami megváltozott bennem. Próbáltam érezni iránta valamit hónapokon keresztül, de barátságon kívül többre nem futotta. Megbeszéltem vele, és ő is egyet értett. Ha nem megy, ne erőltessük. Visszagondolva nem is lehetett olyan nagy szerelem, ha 3 hónap után nem éreztem iránta semmit.

Ismét eltelt egy év, és nincs barátom. Kapok szerelmes leveleket, szép bókokat. De valahogy mind csupán üres szavaknak tűnik. Egy srác, aki nagyon bejött egy hete azt mondta, sosem találkozott hozzám foghatóval, erre két napja összejött egy másik lánnyal…

Néhány hónapja Angliába jöttem munkagyakorlatra. Mikor a reptéren álltunk a csapatommal, mindenki hozta a párját. Én egyedül éreztem magam. Ültem, és csak néztem azt a sok szerelmet, ami körülvesz.

Két társammal egy városba kerültünk, együtt élünk, így elég jól megismertem őket. Mindkettőjük már több, mint egy éve párkapcsolatban él. Boldogok, szerelmesek. És nem tudnának élni a párjuk nélkül, mindent megtennének értük, ami fordítva is igaz. Szerencsések, hogy megtalálták a szerelmet, a lelki társat, a másik felüket.

Én sosem éreztem ezt, és nem tudom, képes lennék-e rá…