Szeretem... és tudom miért...

A kapcsolatunkban azóta mindenféle kételyek és félelmek voltak. Az Ő részéről kételyek, az enyémről félelmek. De jött egy pont, amikor a sarkára állt és döntött. Azóta teljesen megváltozott.

Voltunk közösen egy csomó buliban, sok mindent csináltunk együtt és nagyon jól éreztük magunkat a haverokkal is és magunk is. Mégis éreztem még rajta, hogy nem tudja, mit is akar (vagy nem meri bevallani magának sem).

Húsvétra úgy terveztük, hogy elmegyünk négyesben kirándulni (a legjobb haverja a barátnőjével és mi ketten). Nagyon örültünk, főleg mi csajok, mert eléggé összemelegedtünk. Végül úgy lett, hogy ők mégsem tudnak jönni, tehát mentünk csak mi ketten. Odaértünk, lepakoltunk és körbejártuk a terepet. Sétáltunk a tónál, beszélgettünk. Amikor visszamentünk a szobára, kajáltunk (ígértem, hogy készítek kaját… el is fogyott), aztán koncerteket nézegettünk a notebookján és szórakoztunk közben. Feküdtünk az ágyon és simogatott közben. Ettől messzebbre azonban már egy ideje nem ment. Kérdezgettem, mi a probléma. Folyton csak azt a választ kaptam, hogy „Semmi”. Akkor nem hagytam békén és kiszedtem belőle, mert már zavart. Hosszas vallatás után annyit mondott, hogy gyáva ahhoz, hogy kimondja. Kérdeztem tőle, hogy szerinte addig velem mi lesz, míg Ő gyáva? A végére kijött belőle, hogy nem akarja ezt a kapcsolatot (de érezni lehetett, hogy ezt megbánta, ahogy kimondta).

Az az éjszaka nagyon hosszú volt és mondanom sem kell, hogy álmatlan. Korán reggel szó nélkül elkezdtem pakolni, mosakodni, öltözni… Ő követte a példámat, szintén szótlanul… Beültünk a kocsiba, hazavitt. Az egész kommunikáció csak annyi volt, hogy megköszöntem, hogy hazahozott. Ő erre kedvesen: „Miért ne hoztalak volna?” Elköszöntünk és kiszálltam a kocsiból.

Ahogy bekapcsolta a netet, folyamatosan értesített minden apróságról, amit csinált és csinálni készült. Megdicsérte a kaját, amit előző nap főztem a kirándulásra. Mindenben kikérte a tanácsomat, állandóan kontaktusban volt velem… Nem értettem a szakítást, amikor ennyire ragaszkodott hozzám. Másnap nem voltam a neten, mert családi buli volt, ők is ünnepeltek, úgyhogy egész nap nem is beszéltünk. Este 9 körül értem haza, akkor bekapcsoltam a netet. Ő már alig várta… Mindjárt kérdezősködött a buliról, aztán hirtelen megkérdezte eljöhet e hozzám. Ahogy kimondtam, el is indult. Azt mondta tudja, hogy mindig őszinte voltam hozzá és mindent elmondtam neki, nem érdemeltem meg, hogy így viselkedjen velem szemben.

Nem tudta mit akar, és akkor megnyílt a nővérével kapcsolatban is, hogy nem tetszik neki, meg a férjének, hogy együtt vagyunk, és folyton kritizálják miattam (nem ismernek még és nem találkoztunk személyesen a mai napig sem emiatt). Aztán rákérdeztem, hogy most már tudja-e, mit akar. Azt mondta, igen. Kérte, hogy ne haragudjak, és hogy folytathatnánk e ott, ahol abbahagytuk. Szemei könnyesek voltak, nagyon bántotta a dolog. Nem mondtam semmit rá.

Sokat beszélgettünk még aztán az egészről. Azóta úgy érzem, már szertefoszlottak a kételyei. Bízom benne és biztonságban érzem magam mellette. Végre Ő is mer boldog lenni és látszik is rajta. Kiélvezzük minden pillanatát ennek a leírhatatlan állapotnak.

Szóval, akik kíváncsiak voltak a folytatásra, örömmel jelentem, hogy boldogok vagyunk, és jól alakulnak a dolgaink.