Summertime sadness

Gabi barátnőm felvetette az ötletet, hogy ugorjunk le Balatonra a hétvégére, hogy meglátogassuk Beát, aki ezen a bizonyos fesztiválon dolgozott. Kicsit ki akartunk kapcsolódni, és meglepni Beát is. Az eredeti terv az volt, hogy csapunk egy csajos hétvégét. Csak közbeszólt Andris, (aki a régi egyetemes csapat egyik tagja), azzal, hogy bejelentkezett, hogy csatlakozna hozzánk, mi meg persze nem mondtunk nemet. És ez változtatott meg mindent. Most lehet, azt gondoljátok, hogy Andris lesz a szerelmi vonal egyik főszereplője, ami nem igaz, de ha közvetetten is, neki köszönhetően alakultak a dolgok úgy, ahogy.

Délután indultunk, és megbeszéltük, hogy ha kell, felváltva vezetünk, mert hosszú az út. Amikor megálltunk útravalót, vásárolni, Andris azzal a lendülettel bontotta ki az első sörét, így ő kiesett a körből. Nem is volt gond, de ez majd a későbbiekben lesz fontos momentum. Estére oda is értünk, és mivel Gabi vezetett végig, és egyet kellett koccintani a megérkezésre, abban maradtunk, hogy akkor marad ő a józan aznap, mivel a fesztivál és ahol megszálltunk, (Beánál) további 20 km-re volt egymástól. Fáradtak voltunk, és nem is terveztünk aznapra semmi különöset.

Másnap reggel, hogy meg ne sértsük Bea apukáját, és hogy megmutassuk a hatalmi viszonyokat, lehúztunk két- két diópálinkát a lányokkal, és kineveztük Andrist sofőrnek. Természetesen nem tetszett neki, de így alakult a helyzet, valakinek vezetni kellett, és ő volt a leggyengébb láncszem. Kicsit strandoltunk, mászkáltunk, és elvittük Beát dolgozni. Még javában délután volt, sétáltunk, nézelődtünk, mi Gabival, már leültünk volna egy sörpadhoz, hogy kikérjük az első borunkat, és élvezzük a napsütést, Andris felvetette az ötletet, hogy menjünk sétahajókázni. Nekünk nem fűlött hozzá a fogunk, le is szavaztuk visszakézből. Innentől Andris átváltozott durcás kisóvodássá, és nem nagyon szólt hozzánk. Ült csak, és néha bedobott egy bunkó megjegyzést. Amikor megelégeltem, elhívtam Gabit, hogy keressük meg a női részleget, és amikor elhagytuk az asztalt, megfogtam a kezét, és azt mondtam: „Ugye tudod, hogy egy darabig most nem megyünk vissza?” Nem volt kedvem Andris savanyú arcát bámulni, és nem hagyhattam, hogy elrontsa az esténket. És különben sem maradt egyedül, Bea standjánál ült.

Kerestünk egy szimpatikus pincészetet, és kikértünk egy-egy deci rosét kezdésnek. Leülni viszont már nem tudtunk. Tele volt az egész sétány, minden asztalnál ültek, csak egy padot találtunk, ami átmenetileg megoldást nyújtott. Közben nézelődtünk, és elcsíptünk egy helyet, ahonnan épp távozik vagy négy srác. Még így is maradtak hárman, de megkérdeztem, leülhetünk –e, és persze bólintottak. Beszédbe bonyolódtunk velük lassan, jó fej társaság volt, vidámak, spiccesek, mint mi. Az egyik srác mindkettőnknek tetszett, de nem pasizni mentünk oda, csak megállapítottuk tényként, hogy helyes, normális. Később visszajöttek azok, akiknek a helyét elfoglaltuk, de még így is elfértünk. Elsőre nem is ragadt meg a tekintetem egyiken sem, aztán mikor mellém ült Máté, minden más lett. Kiderült, hogy az én városomban járt egyetemre, így akadt közös téma. Az én stílusomról annyit kell tudni, hogy kicsit szurkálódok, de viccesen. Ő is ilyen volt, így megértettük egymást, bár néha az volt az érzésem, hogy túllőttem a célon. Nagyokat nevettünk, jól éreztük magunkat mindannyian, aztán megjelent két hölgy, akikről messziről látszott, hogy bizony pasit fogni jöttek ide, célirányosan a srácokhoz, mivel előző este már találkoztak. Amikor megláttak minket bezöldült a szemük, és beszólogattak, csak a riválist látták bennünk, jobbnak láttuk, ha visszatérünk Andrishoz, de még Mátéval próbáltunk gyorsan egyeztetni arról, ki hova megy bulizni, lehet, majd még később összefutunk, de mindenki más szórakozóhelyet mondott, gondoltuk, majd lesz valahogy.

Közben csatlakoztak hozzánk Bea barátai is. Az első diszkó, ahova bementünk dugig volt, nem is maradtunk sokáig, ahogy kikeveredtem a tömegből, leültem egy padra, hogy megvárjam a társaságot. Egyszer csak megjelent mellettem Máté egy haverjával, és egy üveg bort szorongatott a kezében. Annyira megörültem, hogy láttam, hogy fel se tűnt, hogy régóta szólongatnak a többiek, hogy indulunk a következő helyre, csak legyintettem egyet, és a következő pillanatban már senki nem volt körülöttünk és elcsattant az első csók, és követte még több. Ilyet még nem éreztem, teljesen sorsszerűnek tűnt minden. Már egy éve nem volt kapcsolatom, és eljutottam arra a pontra, hogy nem is érdekel, és álmomban nem gondoltam volna, hogy ott találkozok valakivel. Szóval elég rendesen egymásba bonyolódtunk, aztán egyszer csak megállt Máté, és közölte, hogy már csak egy hétig lesz Magyarországon, kivezényelte a cége külföldre, ahol fél évig marad, és azért fogadta el az ajánlatot, mert nem volt semmi és senki, aki itthon tartsa, de ez most megváltozott, és menjek ki utána, és jaj. Persze ezek nagy szavak voltak, és el se hittem az egészet, és megoldani se lehetett volna, de csak az járt a fejemben, hogy ne… ilyen szöveggel akar lerázni? Azt mondta, fél év múlva kér egy randit tőlem, de akkor én már biztos nem leszek sehol. Gondoltam magamban, ahogy végignézem a szerelmi életemet, és a pasikat, akikkel mostanában találkoztam, nagyon is itt leszek még.

Így már nem volt egyszerű a helyzet, de folytattuk az előző tevékenységünket, és megkért, hogy aludjak nála. Oh! Milyen gyorsan kibontakozott-gondoltam. Mondtam neki, hogy nem fogok vele lefeküdni, szóval, ha azért hívott, felejtse el. Állította, hogy nem, ő csak szeretné az éjszakát velem tölteni, akkor is, ha nem történik semmi. Valamiért belementem, és elmentünk a házba, amit béreltek. Szerencsére külön szobája volt, nem zavart senki. És így is, hogy nem adtam oda magam, gyönyörű volt minden, mint két szerelmes, úgy ölelkeztünk, ilyen gyengéd rég volt velem valaki, pláne úgy, hogy tudta (persze biztos reménykedett), hogy nem fog megtörténni a dolog. Gyorsan reggel lett, a többiek is ébredezetek, és kezdtek csomagolni, mert 10-ig el kellett hagyni a szállást. Kicsit kínosan éreztem magam, nem tudtam mit várjak, hogy fogunk elbúcsúzni. Nagy örömömre elkérte a számom, és kérdezte, hogy nincs –e kedvem találkozni valamikor, ha lesz még ideje. Mondtam, hogy majd megbeszéljük, mert még mindig nem hittem el, hogy ez nem a tipikus „hajnalban kihajózom” duma volt, és tényleg elhagyja az országot.

Aztán elköszöntünk, én visszamentem a sétányra, és próbáltam feldolgozni a történteket, amíg vártam Gabiékat, hogy felvegyenek, és mi is induljunk haza. Már az úton hazafelé hiányzott Máté. Őrlődtem egy napig, és szidtam magam, amiért én nem kértem el az ő számát, mi van, ha rosszul írta be? Mi van, ha nem keres? De másnap felhívott. Megkérdezte, nincs –e kedvem elmenni hozzá (tőlem kb. 70 km-re lakik), de, persze, hogy van, nagyon szeretném látni. Nem gondoltam bele, mennyire lesz rossz, ha nem jól sül el a dolog, és nagyon izgultam, de amikor megláttam, megkönnyebbültem. Beültünk egy helyes kis borozó teraszára, és beszélgettünk, kezdtük megismerni egymást. Még mindig tetszett, amit láttam, tényleg sok közös volt bennünk. Mikor már sötétedett, felmentünk hozzá, és akkor vált világossá, hogy tényleg napokon belül elutazik. Most már nem akartam tartóztatni magam, ki akartam használni ezt az egy éjszakát, ami még megadatott, és az a dolog is nagyon jól sikerült.

A másnap reggel visszahúzott a valóságba, és (én később könnyes) búcsút vettünk, abban maradtunk, majd neten kommunikálunk. Tudtam, hogy nehéz lesz (nekem), hogy nem ismerjük egymást annyira, hogy biztos legyen a későbbi folytatás, tudtam, hogy nagyon sok minden fog vele kint történni, új emberek, új élmények, de mégis reménykedtem. Mondta, hogy melyik nap fog repülni, még gyorsan írtam neki egy üzenetet, de két hétig nem is hallottam felőle. Semmit. Aztán nagy sokára kaptam egy sms-t, hogy ne haragudjak, hogy csak most jelentkezik, és beszéljünk skype-on. Majd’ kiugrottam a bőrömből, már ettől is. Végre sikerült beszélni. Mesélt, és én hallgattam, de csak arra tudtam gondolni, bár ne lenne ott, bár az enyém lenne. Aztán idővel ritkultak a beszélgetések, de engem még mindig az az időpont éltetett, amikor hazajön. Mígnem, úgy karácsony környékén (ó boldog ünnepek) megkérdeztem, hogy még mindig akar –e találkozni, ha hazajön, hiszen éreztem, hogy egyre csak veszik el a dolog, de erre a válaszra nem számítottam. Kinyögte, hogy van kint valakije, ami komolynak tűnik. Tudja, hogy ha hazajön vége lesz annak, de nem hiszi, hogy képes lesz egyhamar egy új kapcsolatra.

Megsemmisültem. A világ olyan gyorsan omlott össze körülöttem, hogy csak arra volt időm, hogy felkapjak magamra egy kabátot, és lerohanjak a barátnőmhöz bőgni egy hatalmasat.

A következő napokban katatón közeli állapotban voltam, aztán szép lassan sikerült összeszednem magam, viszont még mindig hiányzott, még mindig akartam látni, de sikerült elfogadtatnom a tényt, hogy nem lesz köztünk semmi. Valamikor január elején kaptam tőle egy képeslapot, hogy tudja, hogy neheztelek rá, de reméli, annyira nem vagyok haragos, és kellemes ünnepeket. Beszéltünk még nagyon ritkán, hogy kivel mi újság, és fel is vetettem, hogy majd találkozhatnánk, ha hazajön, és azt is hozzátettem, hogy tudom, hogy nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Mondta, hogy persze, viszont sűrű lesz itthon minden, de majd összehozzuk. Persze a kisujját sem mozdította, hogy ez a találkozó létrejöjjön, de én kitartó voltam, a lelki békémnek kellett, hogy lássam, hiszen azóta vártam, hogy találkozzunk, mióta elváltunk a parkolóban, és ez az érzés azok után sem enyhült, hogy ignorált, hogy összejött valakivel. Már hónapok óta itthon volt, mire végre láthattam. Kicsit kínos volt a történtek, és annak tudatában, hogy szerintem tized annyit sem jelentettem neki, mint ő nekem. Ennek ellenére jól el tudtunk beszélgetni, megittunk egy kávét, és mindenki ment a maga útjára. Nem vált be az a reményem se, hogy az újbóli találkozás változtat a helyzetünkön, bár volt pár meglepően pozitív megjegyzése a tavaly nyárról, nem kérdezte meg, hogy találkozunk –e még. Még mindig sokat gondoltam rá, de a büszkeségem nem engedte, hogy rákérdezzek egy esetleges következő találkára, vagy arra, hogy nem kezdjük –e újra.

Aztán megismertem Balázst, akinek az elején nagyon örültem, mert úgy tűnt, ennyi idő után végre találtam egy normális pasit, akinek fontos a párkapcsolat. Ennyi bókot és kedvességet nem kaptam még soha, de ez pár hét alatt átbukott a ló túloldalára, és mivel én amúgy sem vagyok egy túl sokat romantikázó, kedveskedő alkat,(ez most furcsán hangzik, de szerintem nem kell túlzásba esni) elkezdett fojtogatni, és másfél hónap fulladozás után kiadtam az útját. Persze az elején imponált, hogy a hajamtól kezdte a lábamig mindent megdicsért rajtam, de ő is várta volna a hasonló kedves szavakat, és az nekem nem ment. Egy valamiért örültem Balázsnak, hogy egy év után végre nem Máté volt az első gondolatom, sőt, volt, hogy napokig nem is jutott eszembe, vagy már nem epekedve.

Két hónapig nem is beszéltünk Mátéval, mikor gondoltam egyet, és ráírtam, hogy van, és nagy meglepetésemre, hamarosan megkérdezte, van –e valakim. Egy év alatt, most először. Közöltem, hogy nincs senki, és visszakérdeztem. Azt mondta, most neki sincs, keresgél. Rövidesen megbeszéltük, hogy ha úgyis mindketten keresgélünk, valamit összehozhatnánk akár. Abba maradtunk, hogy elmegyek hozzá. Bár a találkozás jellegéről nem voltam megbizonyosodva, de hál’isten már nem voltak hiú ábrándjaim. Vagy ha voltak is, már jobban kezeltem őket. Erre sajnos nem lehet rákérdezni, hogy „te, most akkor csak szex lesz, vagy komolyabb?”. Nem is lehet rá biztosan tudni a választ. Persze ha rajtam múlik, komolyra fordulna a dolog. Eltöltöttünk egy jó estét, boroztunk, beszéltünk, és az ágyban is minden rendben volt, de a reggel borzalmasan telt. Egy puszit se kaptam, semmit. Elköszönésnél valami béna félig szájra, félig arcra puszi volt. Hazafelé nem hagyott nyugodni ez a rossz érzés, és felhívtam, hogy miért volt ennyire furcsa ez a reggel, vagy csak alkohollal tud hozzám érni? Azt mondta ez nem ellenem irányult, csak a reggeli teendőkkel volt elfoglalva, és készült a dolgára, és, hogy ő csak arra gondolt, hogy mivel nincs senkink, eltöltünk egy jó estét, ami sikerült is. Csak azt nem mondta ki nyíltan, hogy többet ne várjak ennél, bár abban maradtunk ilyet még megejthetünk máskor is, ha összeegyeztetünk.

És, hogy most hogy érzem magam? Fogalmam sincs. Olyan mélyen, mint voltam, már nem leszek még egyszer miatta(legalábbis nagyon remélem), de zavar, hogy ő miért nem akar engem rendesen? Nem fontos neki, hogy legyen barátnője, vagy csak engem nem akar azzá tenni? Hiszen még meg se próbáltuk. Fél napnál többet sosem töltöttünk együtt, de nem tudom, mi lehet a baj velem, hogy az esélyt se adja meg, hogy jobban kibontakozhassunk. Ha nem ment volna külföldre, nyilván együtt lettünk volna. Most itt van, mégse akarja. Egyáltalán valaha gondolta egy percig is komolyan velem? Nem tudok más férfira gondolni, ennyire még nem voltam oda senkiért. Csak azért kell ennyire, mert sosem volt igazán az enyém? Tudom, nem vagyok normális, és ez lehet szánalmas, de egy ideig beérem ennyivel is, hogy csak ennyit kapok tőle. Átalakulhat komollyá, vagy csak nekem lesz rosszabb? Jó lenne előre tudni...