Soha nem szabad feladni! Bence babám születése!

Elég fiatalon, 20 évesen, úgy gondoltam, hogy én anya szeretnék lenni. A testvéreimnek sorban születtek gyermekeik, imádtam (imádom) őket, nagyon vágytam rá én is, de csak nem érkezett.

Az akkori párommal 5 évig próbálkoztunk, mire rábeszéltem,hogy menjünk el orvoshoz, mert ez nem normális dolog.

Nem nagyon tetszett neki, de belement a dologba.

Elkezdődött a tortúra,vizsgálatok, ultrahang... Megállapította az orvos, hogy gyengék a peték és nehezítette a dolgot, hogy a jobb petefészkem nem működik, mert ciszta miatt a felét laparoszkóppal leégették.

Elkezdődött a hormonkezelés, injekció, próbálkozás, 6 hónap után még mindig semmi, ezért 3 alkalommal inszeminációt végzett, azok sem voltak sikeresek.

Feladtam.

Éltük életünket, nem görcsöltem rajta, gondoltam jön, ha jönni akar.

4 év múlva egy novemberi napon 2 hét késés után végre pozitívat teszteltem, de sajnos nem tartott tovább 9 hétnél.

Nagyon összetörtem.

Az mondta az orvos, a következő menstruáció után próbálkozhatunk, ilyenkor be szokott indulni... Hát nem indult, az is akadály volt, hogy a párom vidéken talált munkát, csak hétvégén volt otthon.

Nem tett jót a kapcsolatunknak, eltávolodtunk egymástól, végül elköltözött.

Később kiderült, nem is vágyott igazán gyerekre.

Belevetettem magam a munkába, gondoltam: ez jutott nekem, biztos nem lennék jó anya, ezért nem adatott meg.

Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolatok, próbálkozások, de semmi.

Megismerkedtem jelenlegi párommal, elég hamar összeköltöztünk.

2 év után úgy gondoltuk, hogy feleslegesen védekezünk, hisz nekem nem lehet gyerekem.

Titkon azért bíztam benne, hogy talán mégis...

Elkezdtem méhpempőt enni, sok jót hallottam róla és sportoltam, 2 hónap múlva két csíkos volt a tesztem. El sem akartam hinni, drágám meg pláne meglepődött. :)

Várandóságom elején sokat görcsöltem, rettegtem, hogy ez a baba sem marad velem,de szerencsére az orvosom adott injekciót és gyógyszert, ami után megszűntek a görcsök és élvezhettem minden percét, bár végig aggódtam a 9 hónapot.

Csigalassúsággal teltek a napok, úgy tűnt, soha nem érkezik el a kiírt idő: március 14.

Már a 30. héten összepakoltam a kórházi cuccot, de persze minden héten átrendeztem, annyira izgatott voltam, mintha egy nagy utazásra készültem volna.

Betöltöttem a 38. hetet, NST-re mentem. Szerdai nap volt, ott már fájásokat mutatott a gép, de én abból csak kis keményedéseket éreztem. Azt mondta az orvosom, este találkozunk... Hát nem lett belőle semmi.

Vártunk...

Péntek éjjel 20 percenként jöttek kisebb görcsök, de reggelre elmúlt.

Szombat délelőtt elkezdett menni a nyákdugó, átlátszó nyálkás valami, ez vasárnap is folytatódott, de nem voltak fájások, csak a derekam fájdogált, azt betudtam a nagytakarításnak.

Annyira hajtott valami, talán a női megérzés, vagy tényleg működik a fészekrakó ösztön, egész nap takarítottam, újra átmostam a babakelengyéket. Estére jól el is fáradtam.

Persze nem sokat aludtam, mert az én életem sokat csuklott.

Hétfő reggel ismét görcsökre ébredtem, de nagyon gyengék voltak, délelőtt is jöttek rendszertelenül. Tettem-vettem, bankban voltam, ügyeket intéztem.

Dél körül valamelyest erősödtek a görcsök és sűrűbben jöttek, gondoltam, na ezek már jóslók lehetnek, mert mondta a védőnő, hogy ilyen lehet szülés előtt akár egy héttel is, nekem pedig már csak 4 nap volt a kiírt dátumig.

Megebédeltem, párom még dolgozott, nem volt semmi teendőm, mindent megcsináltam előző nap (nem is tudom honnét volt annyi energiám aznap), ezért arra gondoltam, meglátogatom anyukámat.

Szép napsütéses idő volt aznap, kiültünk a kertbe, kávéztunk, beszélgettünk közben süttettük magunkat a napon. Feltűnt, hogy az én drágám keveset mocorog.

Kicsit sűrűsödtek a görcsök, de még mindig gyengék voltak, gondoltam beülök egy kád meleg vízbe, hátha jobb lesz. A meleg víz hatására erősödött és rendszeres 3 percesek lettek és távozott a nyákdugó többi része is, az már véres volt.

Akkor már kicsit megijedtem, hívtam a páromat, aki közben hazaért munkából, hogy valami elkezdődött.

Elindultunk a kórházba, fél 6-ra értünk be, az orvosom már várt. Vizsgálat, NST, két ujjnyira nyitva voltam.

Megkaptam a beöntést, majd 7-kor burkot repesztett, akkor láttuk, hogy meconiumos a magzatvíz.

Kérdeztem az orvost, hogy lehet, mikor csak 39 hetes voltam, az volt a válasz, hogy mostanában sajnos sok ilyennel találkozik. Ez nem nyugtatott meg. :(

Nagyon aggódtam az én kicsikémért, annyit vártam rá.

Végig NST-n voltam, figyelték a szívverését, szerencsére nem volt gond.

Sajnos a párom nem lehetett bent velem, mert látogatási tilalom volt a kórházban.

Óránként rám nézett az orvos, hogy jól vajúdok-e és ellenőrizte a méhszájat, ami szépen tágult, de természetesen nem tetszett neki, hogy nagyon megfeszítettem magam fájás alatt, mondtam, hogy ő könnyen beszél..

Nem engedett leülni, sem előre hajolni, szinte vigyázzállásban kellett vajúdnom.

Sokat segített, hogy végig álltam, mert 9-re eltűnt méhszáj és nyomhattam...végre.

Nagyon nehezen ment át a medencecsonton, megszenvedtünk mindketten, de végül sokadik fájás után 2. nyomásra, fél 10-kor megszületett az én drága életem, épen, egészségesen, 10/10-es apgar értékkel.

Rám tették és én csak néztem és néztem, el sem akartam hinni, hogy sikerült.. 34 évesen anya lettem!

Nagy szerencsénkre nem nyelt a meconiumos magzatvízből, ami végzetes is lehetett volna.

Azért, hogy ne legyen minden tökéletes, második nap belázasodott, ezért antibiotikumot kapott 5 napig.

4. nap megindult a tejci, jókat szopizott, szerencsére visszaszedte születési súlyát, másfél héttel a szülés után hazamehettünk.

Mai napig alig hiszem el, hogy végre itt van nekünk.

Minden nap megköszönöm neki, hogy végül bennünket választott. :)