Apa nélkül, de vállalta...

Göndör fekete hajú, molett lány, akár egy kis néger palánta, ott ült a sarokban, ránéztem és tudtam, ez a kis pufók lányka a barátnőm lesz, odasétáltam és játszani hívtam. Így kezdődött a ma már 22 éves barátságunk. Általánosban is egy osztályba kerültünk É.-vel. Jó tanuló volt nagyon, okos, csak időnként lusta, anyukája 4.-es korunkban rákban halt meg, nevelőapja nevelte a féltestvérével együtt, akkor még figyelt rá.

Eljött a ballagás és a sors úgy hozta, nem egy helyre kerülünk, pedig oda jelentkezett, ahova én is. 4 évig csak a buszon találkoztunk, de mindig egymás mellett ültünk és délután is sokszor megvártuk egymást. Hobbijaink is hasonlóak voltak, amit az egyikünk kedvelt, abban a másik is követte. Érettségi után jött tanulni a sulimba, maradtam én is 3 éves szakon. Még osztálytársak is voltunk elvileg, csak gyakorlatban volt 2 osztály. Vége lett a sulinak is, ő nem talált helyet, otthon lakott az akkor már elég iszogatós "apjával", nem figyelt, csak mindig kiabált vele, nem vette meg azt neki, amit a húgának, É. inkább egész nap odavolt, mint ezt hallgassa.

Én időközben elköltöztem egy másik városba, munkám lett, majd később férjhez mentem és jött a baba, örült nagyon, velem együtt.

Neki a dokik azt mondták 5 éve, PCO-szindrómás, nem lehet babája, de mesterségesen sem igazán, anyukája első férjének lánya vagyis féltestvére is ebben a betegségben szenved és műtétek sorozata és hormonkezelés után sincs kisbabája, szeretnének régóta.

Ezért ettől függetlenül is kitörő örömmel fogadta a lányom érkezésének hírét, alig várta, hogy láthassa.

Ősszel és tavasszal most kevesebbet találkoztunk, úgy volt, hogy felvették dolgozni, ha mellette kitanulja ezt a szakmát, idén decemberben végezne-végzett volna. Nem tudtam, mostanában miket csinált, élte az életét és mivel tudta, mi a diagnózis, sosem védekezett. Áprilisban találkoztunk, hívtam sétálni, amikor csak ráért. Májusban is elhívtam, jött és mesélte szomorúsággal a szemében, hogy 4-5 hetes kismama, mégis terhes lett!

A szállón ahol volt egy fiúval egy éjszaka "jól elvoltak"és pár hétre furán érezte magát, kívánós lett és egyebek, a doki megvizsgálta és igazolta, hogy baba van, csak el kell mennie ultrahangra. El akarta vetetni hiszen az esze tudta, hogy most tanul, pénzt sem kapna, az apuka nem akarja a babát és család sincs a háta mögött, csak én vigasztaltam.

Szerettem volna ha boldog lenne a babájával, de ismerem a hátterét.

Hetekig szurkoltam és hívtam, hogy megvan-e még a baba és azon gondolkoztam, már lehet túl is van a műtéten.

Eljött mikor 9 hetes volt, mondta, hogy meglesz az engedély és mehet, de láttam, hogy sírna legszívesebben, mondtam hogy már kitolás a babával ennyi idősen, de nem az én döntésem, és nem is én viselem a következményeket, neki kell ezt eldöntenie magában.

Addig húzta a dolgot, hogy kifutott az időből, ez is volt a célja, nem akarta elveszíteni a babáját.

Felnéztem rá, hogy 23 évesen így is vállalta a babáját és segíteni szerettem volna, ha jött, ennivalót csináltam neki, gyümölcsöt vettem neki és amim volt apróságok, neki adtam, jól jöhet később.

Úgy volt, júliustól hivatalosan is dolgozhat és talán gyedet is kaphat, de sajnos a sors közbeszólt, éjszakai műszak alatt bevérzett és nem dolgozhat.

A baba is jól van, de nem erőltetheti magát, apukának írt, amire a válasz az volt, hogy ne zaklassa és nem bánná, ha nem maradna meg a baba!

Mondtam, hogy hagyja ez a fiút, de majd eldönti, mit szeretne, de nem éri meg, hogy lelkileg így bántsa.

Végül is a nagypapájához költözött, de neki kell mindenről gondoskodnia, most újította fel a szobákat, persze kölcsönből. Téli baba lesz, veheti a fát és persze nagyon sokba kerül egy gyerek, ezt tapasztalatból tudom, nem lesz egyszerű, de nagyon készül és várja a babáját, most augusztus végén 22 hetes.

Azt kérte az "égiektől", hogy csak egyszer lehessen egy kisbabája és ezt most megkapta, ha nem így dönt, talán sosem lett volna második esélye…