Rémlik egy vers, ami egy öreg bohócról szólt, de már nem emlékszem rá, csak arra, hogy szomorú volt. Nem sejti valaki, h melyik vers ez? (tudásbázis)

A kérdéses vers Szöllősi Judit: A vén bohóc című verse (onnan tudom, mert én írtam).

Itt a vers:

A vén Bohóc

Szöllősi Judit

Öreg Bohóc áll a porond közepén.

Szomorkodik, két szeme a könnytől ég.

"Ne sírj, Bohóc!" - kiáltják az emberek.

"Szép az élet! Szomorkodni nem lehet!"

De a Bohóc nem hallja e szavakat,

Sír, kesereg, de nem mondja, hogy mi miatt.

Két szeméből a könny egyre csak pereg

Nézik, nézik, de nem értik az emberek

A közönségből előlép egy kisgyerek,

Porondra lép, a Bohóchoz odamegy.

"Miért sírsz, Bohóc?" - kérdezi, és odalép

"Ne sírj, Bohóc! Hisz az élet csodaszép!"

A Bohóc a könnyes szemét megtörli,

Alig látja, hisz a gyermek oly pici.

"Ne sírj, Bohóc! Inkább játszd a szereped

Az előadást várják már a gyerekek!"

"Nincsen kedvem, nem tudok már játszani.

Öreg vagyok, úgy el tudok fáradni"

"Kérlek, Bohóc, játssz nekünk egy szerepet

Hiszen tudod, imádnak a gyerekek

S a közönség is várja már a műsorod

Rajta, Bohóc! Itt az idő, tedd dolgod!"

Az Öreg Bohóc nem mozdítja a fejét,

Néz a földre, hol jegyek vannak szerteszét

"Játsszál, Bohóc!" - hangzik fel a dicshimnusz:

"Bohóc nélkül nem is cirkusz a Cirkusz!"

Zsebéből egy kis trombitát vesz elő,

De kezéből kiszáll minden volt erő.

Hiába fújja, néma marad hangszere,

Erőlködve nem szólal meg a zene.

A közönség tombol, hogy ez hogy lehet?

Ha nincsen játék, miért fizették a jegyet?

Az öreg Bohóc képtelen már játszani

Leül a földre, és nagyon elkezd zokogni

Ám a gyerek nem hagy békét mellette

A kezéből a trombitát kivette.

"Na, Te Bohóc, ha nem vagy képes játszani,

Én fogok majd Tehelyetted zenélni."

A közönség téblábol: "Ez hogy lehet?

A bohóc helyett hogyan játszhat egy gyerek?"

Ám hirtelen megszólalt a trombita,

Mint az éjben az ébresztő harsona.

Néz a bohóc a gyerekre csendesen

"Játszok Neked, hogy rossz kedved ne legyen."

Újra megint megszólal a trombita

S végre látszik a vén Bohóc mosolya

"Látod, Bohóc? Tapsolnak az emberek!

Játszani kell Neked is a szereped!"

Zsebébe nyúl, és egy másik hangszert vesz elő,

S átnyújtja a Bohócnak, hogy játsszon ő!

Sír a Bohóc, hogy egyedül már nem megy

"Nem bánom, ha kell, játszom én Veled!

De aztán fújd, és abba ne hagyd a zenét!

Gondolj arra, hogy szép az élet, csodaszép!"

Mezo forte-n kezd a gyerek játszani,

S piano-ban a Bohóc is elkezdi

"Hangosabban!" - kiáltják az emberek.

"A bohóc zenét így hallani nem lehet!"

A Bohóc jobban megfújja a trombitát,

S végre újra hallani a harsonát.

Tapsol, tombol, ujjong már a közönség!

"Végre játszik! Újra játssza a zenét!"

A vén Bohóc mosolyog a gyerekre,

"Megmentettél!" - szólal meg nevetve.

"Ugyan, dehogy!" - válaszol a kisgyerek.

"Te is tudod, hogy szomorkodni nem lehet.

Te jöttél rá, hogy játszanod kell a zenét

Nézzél csak szét! Tapsvihar vár szerteszét

Te jöttél rá, hogy nem szabad szomorkodni,

S lám, kedved lett újra zenéd játszani."

Ismét könnyes lett a Bohóc két szeme,

De most az örömtől lett sírós a kedve

"Köszönöm, hogy jöttél nekem zenélni,

Megmutattad, hogy érdemes még élni!

Kérlek Téged, sose hagyjál magamra,

Zenélj velem, így szebb az élet dallama

Játsszunk együtt a cirkusznak porondján

A közönség is hadd legyen boldog már."

"Jól van Bohóc" - válaszol a kisgyerek.

"De jegyezd meg: szomorkodni nem lehet!

Ne sírj többé, inkább használd hangszered!

Szép az élet, szomorkodni nem lehet!"

Bohóc áll a porond közepén,

varázsdallamot játszik, mert

hol sír, hol kacag az a hegedű,

néha vidám, néha fájón keserű.

Tapsol, tombol a nézősereg,

részükről ez hála és köszönet,

nekik csak egy bohóc,

aki vidám, s teli szájjal nevet.

Ott áll hegedűvel a kezében,

száján széles a vigyor, ám -

könnyek csillognak a szemében.

A publikum ámulva nézi,

a bohóc előadását újra és

újra kéri, senki nem figyeli,

senki nem látja, mit takarhat

a bohóc tarka-barka ruhája.

A sokzsebes kabát alatt,

bohócunk szívében ott ég

a bánat, hiába a nevetés,

a játék, emlékek kínozzák,

a lelke összetört, fáj még.

Elhagyta őt a párja, azóta

egyedül a nagyvilágot járja,

élete lyukas garast sem ér, lelke

üres, csak a hegedűje zenél;

ha rongyos bohócruhában kiáll a

porond közepére és szívből szól az

ő zenéje, ilyenkor a Kedvest idézi,

esténként, csak érte sír a hegedűje.

Mikor vége az előadásnak,

leveszi a bohócruhát, arcáról

lekerül a festék, elfáradt,

egyedül van, egyedül várja

az estét, belepillant a tükörbe,

szemében fénytelen a bánat,

nem bohóc már többé,

átöltözött – lánynak.

Lelkem mélyén,

az a Bohóc én vagyok,

az én szívemben szól

a muzsika, könnyekkel a

szememben én nevetek,

az én hegedűm sírja

esténként a nevedet,

mert nincs több remény,

és mégis, reménytelenül is

- én szeretek.