Örök emlék

Egy csöppnyi faluban élek. Nyár volt. A barátaimmal játszottunk. Kb. 10-11 éves lehettem. Akkor láttam meg ŐT. Ő is annyi idős volt. Már kislányként is gyönyörű volt. Nem értettem, hogy mi történik, de éreztem, ez valami jó. Mellette szerettem volna lenni mindig. Persze félénk voltam és annyi idősen inkább a barátaimmal voltam, nem mertem kimutatni a vonzalmamat, ha ez így helyes, ennyi idősen. Ő a nagymamájánál nyaralt, nagyvárosi lány. Persze ez akkor nem számított. Láttam rajta, hogy ő is velem lenne mindig, ha tehetné. Szóval a nyár így telt el. Ennyiben kimerült a "kapcsolatunk". De nem is baj, mert akkor nem így alakultak volna a dolgok a távolság miatt. Túl fiatalok voltunk.

Közben teltek az évek. Ő néha eljött a mamájához látogatóba. Ritkán összefutottunk, de fura volt a helyzet és szinte köszönés nélkül mentünk el egymás mellett. Hogy őszinte legyek, kicsi nehéz ezt bevallani, de én voltam a félénk. Nagyon sokáig ment ez így, nem tudtunk szinte egymásról semmit, csak amennyit a mamája mondott rólunk a másiknak. Mert persze mindketten érdeklődtünk a másik iránt.

Eltelt körülbelül 10 év, és akkor találkoztunk. Itt volt a faluban. Elkezdtünk beszélgetni. Volt miről annyi év után. Nagyon örültem, hogy beszélhetek vele, annak meg még jobban, hogy ott ült előttem fél méterre. Órákon át beszélgettünk. Mint közben kiderült, neki volt akkor barátja. Persze ez engem legbelül nem zavart. Kihívásnak éreztem a dolgot. Úgy éreztem, hogy most jött el az idő!!!

Számot cseréltünk, és abban maradtunk, hogy beszélünk, mert másnap utazott haza.

Sms váltások következtek. Ő jött a következő hétvégén is, akkor már nem volt olyan furcsa a helyzet. Találkoztunk, és akkor elcsattant az első csók. Úgy éreztem, hogy enyém a világ, boldog voltam és Ő is az volt. Nem akartunk megint elválni, de mennie kellett. Másnap szakított a barátjával a hazaút közben. Tudtam, hogy ezt miattam, miattunk tette. Összejöttünk. Egy álmom vált valóra ezzel. Boldogok voltunk, bár a távolság nehezítette a helyzetet. 250 km-re laktunk egymástól. Ő egyetemre járt, én főiskolára. Így is heti 2-3 napot együtt voltunk, ami ilyen távolság mellett tökéletesnek mondható.

Nagyon jól megvoltunk egymással. A szüleink részéről is rendben volt minden, bár az édesanyja nem igazán volt kibékülve velem. Meg a barátnőmnek is volt kis összezörrenése anyámmal, de semmi komoly. Szóval jól megvoltunk. Már tervezgettük, hogy suli után hogyan legyenek a dolgok.

Aztán kezdtek változni a dolgok. Féltékeny típus vagyok. Néha ok nélkül is felhúztam magam és ez zavarta a barátnőmet. Kérdezte, hogy van-e rá okom? Mert, ha igen akkor mondjam meg, mert ő nem csinált semmit. Nem tudtam mondani semmit, természetesen. Mígnem találtam fényképeket az előző barátairól és ajándékokat tőlük. Szóvá tettem, erre még ő volt kiakadva. Beletörődtem, gondolván, hogy ami volt, elmúlt. Bár nem tetszett a dolog. Gondoltam, ezért nem kell féltékenynek lennem, de újabb dolgot fedeztem fel (nem kutatgattam, de mindig jókor/rosszkor voltam jó/rossz helyen). Msn-ezett más férfiakkal, és volt sms és telefon is. Nem csalt meg fizikailag velük, de érzelmileg igen. . . És ez bántott nagyon!!!

Sikerült megbeszélni a dolgot, úgyhogy abbahagyta a dolgot, legalábbis úgy tudtam.

Közben szakítani akart velem. Mondta, h szeret, de ez így nem mehet tovább. Nem értettem miért. Kétszer szakítottunk kb. fél órára.

Mígnem eljött 2009 nyara. Vizsgák, diplomaosztó. Szóval stresszel átitatott légkör. Újra szakítás, mert ő nem akar idegeskedni vizsgák alatt, meg diplomaosztón (persze ezt is úgy, hogy szeret). Ez már hosszabbra sikerült, kb. 2 óráig tartott. Együtt mentünk el cipőt vásárolni nekem a diplomaosztójára és közben kibékültünk.

Megtörtént a diplomaosztó. Boldog volt és én is, bár ez igazából nem látszódott rajtam. Lehet, hogy hülyeség, de picit a magaménak is éreztem, mert tényleg mindenben támogattam, amiben tudtam.

A diplomaosztó után hazautaztunk hozzánk. Én munkát kerestem, ő meg pihent. De csak pár nap telt el és jött a csapás számomra. Állásinterjú után beszéltünk telefonon, hogy felvettek és indulok hozzá (a mamájához), boldog voltam és ő is. Út közben felhívtam, hogy mindjárt odaérek, erre azt válaszolta, hogy ne menjek és szakít velem. Ezt nem értettem és máig sem értem és nem kaptam rá értelmes választ sem. Szakítottunk.

Utána lévő napokon találkoztunk még, de már nem volt értelme, mert döntött. Lehet, hogy én vagyok túl buta, de úgy hogyan lehet szakítani valakivel, hogy közben azt mondod neki, hogy szereted? Ezt mondta, mint mindig. Azt mondta sírva, hogy majd elfelejtjük egymást. NEM ÉRTEM.

Sokáig nem beszéltünk, csak a névnapjára és születésnapjára írtam neki és akkor váltottunk pár üzenetet. Karácsonykor találkoztunk (2009), beszélgettünk. Túl visszafogott volt, láttam rajta, hogy nehéz neki kordában tartani az érzelmeit. Ő hazament és nem történt semmi. Utána ő írt a születésnapomra és névnapomra (2010). Legutóbb júliusban beszéltünk picit. Közben neki is és nekem is volt valakim.

Furcsa dolog a szerelem, főleg "A szerelem".

Nem tudom, mi lesz ezután, de azt mondják, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. De egy biztos, ezt soha nem felejtem és nem is értem meg soha!!!