Nőnek maradni anyaként! (beszélgetés)

Ezzel a bejegyzéssel le is zárnám ezt a cikket! Végkifejlet: Boldog vagyok újra!

Egy álmom is teljesült, de a legjobb, hogy rendben vagyunk apával! Ehhez akarnom kellett a boldogságot :-) Újra Nő vagyok, de már tudom, hogy ez az érzés nem tőle függ, fenn tudja tartani és segíthet h annak érezzem magam, de magamnak kell boldognak lenni. Tudnom kell mitől vagyok az és azt kell elérjem! Elértem :-) Elmondom mindig hogy mikor mire van szükségem.

Mi se. Reméljük, az eddigiek megalapozták azt, hogy vissza lehessen venni...

Meg itt vagyok én "rejtett munkaerőnek" :-))))

Nézd, nálatok úgy tudom négy gyerek van. Fel nem tudom fogni, hogyan lehet megoldani, úgy, hogy mindkét szülő dolgozik.

Amúgy azt sem, hogyha csak az egyik...

Az én felfogásomban embertelen, hogy apu 12 órát dolgozik. Akkor is embertelennek találnám, ha egyedülálló lenne, és a munka volna egyúttal a hobbija is.

De így, hogy nagy a család, és apu nem tud részt venni a gyerekei életében, mert egész nap dolgozik, ne haragudj, én nem szeretnék így élni.

Sziasztok!

Hát...nem semmik vagytok, az tuti. :-)

Sajnos sok anya belefásul, amíg otthon van a gyerekekkel, ha nem kap szeretetet és figyelmet a párjától. Nem vagyunk egyformák. Van, aki érzékenyebb, könnyebben megtörik a lelke, attól még nem kell hisztisnek nevezni. Csak szeretetre vágyik. Elveszítette az önbizalmát és a párjától szeretné visszakapni, csak legtöbb esetben pont miatta veszítette el.

A férfiak bezárkóznak, nem kell nekik az otthoni elhanyagolt, keserű anyuka.

Szia. Kérlek, értőn olvasd el, amit írtam.

A saját családomról írtam, a férjemről, hogy nincs 6 diplomája. Egyébként pedig európai hírű iparos-kézműves, pl. az Inferno összes mozgó kellékét is ő gyártotta, Hollywoodban is vannak kiállítva kellékek, amiket csinált, tehát az, hogy valakinek nincs diplomája, még nem jelenti azt, hogy nem lehet színvonalas ember. Csak ez ennyi munkával jár, és mostmár máshoz meg nemigen ért, erről írtam.

Azt pontosan érzéskelem, hogy jómódú családnál vagy, és igen, értem, hogy anyukának ezt látni kéne, hogy így nem jó, de sajnos sokszor nem látják. Anyósom is a fia, majd 3 éven belül a férje sírjánál gondolkozott el először, hogy talán elég lett volna egy kis ház is, és nagyobb boldogság..

Történetesen én is okleveles építészmérnök vagyok, és apósom, anyósom is azok voltak, apósom konkrétan ebbe halt bele, mert ez egy se vége, se hossza munka. Pontosan láttam, ahogy a napi, meg az éjszakai melóba hogyan mentek tönkre, apósom, meg a 4 gyerek is. Csak az apjuk hátát látták, kisgyerekkorban meg azt se. Hiába volt Adidas, meg később mindenkinek saját kocsi...

Én is évekig csináltam párhuzamosan a szakmát meg a gyerekezést, meglett az eredménye, a pánikrohamok, stb.. Én tudom, hogy ezt nem akarom. És igen, a diplomámat betettem a fiókba, és kétkezi munkát fogok végezni. Úgyhogy annyira nem kell odáig lenni a diplomáktól úgy önmagában.

Neked meg persze, hogy kell a pénz, én csak annyit mondtam, hogy hátha lenne olyan hely is, ahol jobban érzed magad. Azért ne járj csukott szemmel.

Hát ja.

Mégiscsak az anyának inkább...

Csak akkor hogy a manóban legyünk "egyformák" a melóhelyen?

Meg apuka is csak akkor teheti meg, ha a cég engedi. Nagyon sokakat egy ilyen eset után lapátra tennének. A férjemnél ez nem kérdés, mert neki szerződés szerint jelen kell lennie, tehát ez van.

Ennél az életszínvonal kérdésnél az az érdekes, hogy ha az egyik kiesne, az mélyszegénységbe, és ellehetetlenülésbe taszítaná-e a családot, vagy csak kicsit visszább kéne venni. Mert ez utóbbit bizony meg lehet lépni, és általában hosszútávon nem bánta meg, aki meglépte. Persze csak ésszel, a visszautat biztosítva. Nálunk is lenne helye még bőven annak a 180-200-nak, amit én hazahoznék, de nagyon. De mivel még így is megvagyunk alap szinten, lakásunk van, rezsit ki tudjuk fizetni, ezért most a gyerekek és a család a fontosabb. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenkinél ez a megoldás. Egy éve még én sem tudtam volna elképzelni, hogy otthagyom a melóhelyem. Most meg megtettem, mert.. Mindegy, ezer oka volt, családi is, céges is.

Most úgy próbáljuk átalakítani a saját cégünk szerkezetét, meg pozícionálni magunkat a piacon, hogy jobban ki tudjuk egyensúlyozni az életünket, és a férjemnek se kelljen 12 órázni, én meg érdemi munkát tudjak végezni. Eddig úgy-ahogy ment ez az éjjel-nappali üzem, de most már neki is elég, és az jó, hogy érzi, hogy a családnak, gyerekeknek óriási hiánya van emiatt. Nem mellesleg pénteken kórházba került a férjem, ugyan kiengedték, de egyre inkább világos, hogy itt a végállomás ezzel az életmóddal.. Nekem meg az állandó családi megoldási kényszer miatt lyukad ki a gyomrom..

No jó itt nem pont ez a téma, csak azért írtam le, mert ugye onnan indultunk, hogy nem olyan könnyű azt belülről látni, hogy mi a gond, és sok a külső kényszer is, vagy legalábbis amit mi annak vélünk..

Hát nálunk (náluk) nem apuka a kulcs, mert mindketten sokat dolgoznak, és nagyjából ugyanannyit keresnek. Egyikük keresete sem eshet ki, mert borulna az életük. Életszínvonaluk?

És van olyan, hogy a beteg gyerekkel apu marad otthon, de az óvodai farsangot, mézeskalács sütést, anyák napját, hát azt tényleg anyunak kell megoldania.

Karácsony környékén minden hétre esett 1-2 ilyen "szülőisottlegyen" program, miközben a munkahelyen szintén ez az időszak a legmegterhelőbb.

És nem, a nagyit sem nézték jó szemmel ilyenkor az óvodában, mert "egy anyának ideje kell legyen a gyerekére."

Irgalmatlan nehéz megtalálni az egyensúlyt. Én is egyik végből esek a másikba sokszor, és igen, nálunk is apuka a kulcs. Viszont azt is tudom, hogy szegény azért annyira könnyen nem tud változtatni, mert élünk amiből élünk, és neki nincs 6 másik diplomája, amit csak úgy előkapjon..

Nekem ugyan van, csak nekem meg már a szakmai tapasztalatom hibádzik.

Sajnos az nem úgy van, hogyha én elmegyek 6 órát dolgozni, akkor neki 4-el kevesebbet elég lenne. Mert az ő munkaideje akkor is napi 12 óra, (minden nap), ha én itthon vagyok, meg akkor is, ha elmegyek. No mármost másfél évig eljártam, csak azt is nagyon igazságtalannak és tarthatatlannak éreztem, hogy a munkám mellett a család összes gondját, dolgát, betegségét, farsangját, karácsonyát nekem kellett megoldani munka mellett, minden nap én rohantam délután haza. Egyszerűen olyan szinten kifáradtam, és sehol nem teljesítettem igazán jól, hogy most csak pihegek itthon, mint egy mosórongy. Most meg persze azért érzem magam sz.ul, mert "nem dolgozom".

Ezzel együtt én most inkább a gyerekek felé nyitottam, mert előbb ők legyenek rendben, a többi ráér talán később is.

Tényleg abban reménykedek, hogyha a kicsi már nem 3,5 lesz, hanem 6, akkor azért már más lesz. Talán.

Ha van egy problémás gyerekem, akkor elsősorban szakembert veszek fel. És max még egy takarítót 2 órában, vagy amennyiben kell, vagy meg tudom fizetni.

Itt az a lényeg, hogy venné már észre, legalább az anyuka, hogy ez így nem ok.

A bébiszitter meg keressen más családot, ha ez neki nem ok, mert így se lehet viselkedni, még akkor se, ha dolgokban lehet igazsága, és akkor sem, hogyha anyukával tényleg vannak bajok.

Kicsit olyan, mintha senki sem a szerepét, a dolgát végezné.

A mai gyerekeknek kevés sokszor a megosztott figyelem. Tehát ez a főzés, takarítás melletti gyerekezés csak nagyon ritkán működik. Ezeket a kicsit hiper, vagy akármilyen fiúkat max 5 percre tudod bevonni, a többi túlélés. Ha már egyszer fizetek, akkor úgy fizetnék, hogy ezt már amennyire lehet, ki legyen küszöbölve.

Amikor volt bébiszitterem, akkor azért volt, hogy a négy gyerekből eggyel vagy kettővel odafigyelve, odafordulva foglalkozzon. Az teljesen egyértelmű volt, hogyha neki is ugyanazt kellene csinálnia a háztartással, mint nekem, akkor ő ugyanúgy kilenne egy idő után..

Sajnálom itt a szereplőket, legjobban a gyerekeket.

Sajnálom a kialakult helyzetet! Ahol az egyik fél nem partner az nem párkapcsolat, az egyik fél nem tudja egyedül megoldani.

A fórumcímed inkább az lehetne, hogy Elhanyagoltan nőnek maradni, a társas magány rosszabb, mint az egyedüllét.

Ja, a jó megoldás az volna, ha anyu-apu nem dolgozna reggeltől-estig.

Mindenük megvan, csak életük nincs. Én megvesznék, ha így kellene élnem.

És ha mondom, csak néznek rám nagy szemekkel. "Dehát mindenki így él".

Igen...

Valójában nincs is jó megoldás, mert az igények ütköznek. Legalábbis én nem látok jó megoldást erre a helyzetre. Talán csak az idő...

Értem én ezt, persze.

Anyuék elmennek reggel fél 8-kor, hazajönnek este hétkor. És fáradtak, leülnének, éhesek, lazítanának.

És ami igaz, igaz, én is lazítanék már, hosszú az a 12 óra.

És a gyerek hirtelen ott találja magát egy amolyan légüres térben. Amikor már mindenki otthon van, de valahogy senkinek nincs kedve pont vele foglalkozni.

Én arra gondoltam, hogy napi 10 óra munkára, aminek csak egy töredéke a gyerekkel való foglalkozás, itt is inkább ellátásról van szó, nem pedig fejlesztésről. Viszont vannak ilyen kurzusok, direkt babysittereknek, ami szerintem hasznos, hogy ne csak a saját tapasztalataiből induljon ki az illető.

A pszichológusról is az a véleményem, hogy épp azért tanulnak annyi évet, hogy ne csak a tapasztalataikból induljanak ki. Most pl. sikerült találnunk egy jó szakembert, aki többféle dolgot is kipróbál.

Önmagában a pszichológus általában kevés. És igen, abból is van, aki nem olyan jó, illetve NEKED nem jó.

Én a több terület együttes hatásában bízom, illetve azt látom, hogy csak így lehet tényleg lépni. Gyógypedagógia, pszichológia, családterápia, vagy legalábbis család szintű változás, és célirányos testmozgás.

Én most kerestem bébiszittert, és meg voltam döbbenve, hogy de bizony a gyp-s végzettségűek is jöttek csőstől. Illetve annyira megdöbbenve nem voltam, mert tudom, hogy a gyerekeim óvónői is mennyiket visznek haza. A végzett gyp asszisztensünk 8 óra munkáért nem viszi haza a 100-at..

A pszichológus is, meg mindenki aki emberrel dolgozik a saját tapasztalataira, tanulmányaira hagyatkozik, így elég sokszor a sötétben tapogatózik.

Én az onkológussal jártam úgy, hogy szinte megkérdeztem amikor mondta, hogy a neten követi az amerikai orvosok gyógyítási módszereit, hogy szinte megkérdeztem, hogy ugye nem a webbetegen tájékozódik. Megingott a bizalmam benne, mert mégis csak tőle várom, hogy ő tudja mit csinál, hisz ő a szakember.

Nàlunk most a 13 éves lányunkkal járunk viselkedésterápiára, és eddig folyamatosan csak győzködnöm kellett mindenkit, hogy értsèk már meg, hogy a gyereknek valami baja van, amit jelezni akar ezzel a viselkedéssel, de a tanárai nem nagyon akarták/ akarják ezt elfogadni...a pszichológus, meg a segédje, meg a szocialis dolgozó a suliban csak azt magyarázta, hogy én legyek következetesebb, szigorúbb...mire az lettem, holott voltak kétségeim, mert nekem itthon nem volt különösebb gpndom a gyerekkel...mire a gyerek elkezdett velem szemben is bizalmatlan lenni, úgyhogy most újabb problémával is meg kell küzdenünk. Szóval szerencse kell a pszichológushoz is.

Azt nem hiszem, hogy találnál ugyanannyi pénzért gyógypedagógust, aki mellesleg csillivillire suviszkolja a lakást is. :)

A túlzott chips és csoki fogyasztás is okoz túlpörgést - erről is volt itt szó.

A nem következetesen nevelt gyermeket elbizonytalanítja, hogy nem tudja mi váltja ki egyik alkalommal a szülő rosszallását, a máskor meg elfogadott szituáció.

Szóval soktényezős a hiszti, de semmiképp nem nevezném rosszalkodásnak.

Nagyon sok jót írsz.

Még egy harmadik összetevő lehet, mégpedig valamilyen fizikai ok, betegség.

Gondolok itt akár egy olyan banális dologra, mint pl., hogy szemüveg kell a gyereknek.. Nálunk tök meglepő módon volt ilyen összetevő is.

De ide tartozik mindenféle kommunikációs, beszédhiba, amire nem is gondolnánk, hogy ez oka lehet... De lehet ételallergia, érzékenység, tej, cukor, glutén, vashiány, pajzsmirigy, stb..

Sokszor, még ha az ok megszűnik, mivel rögzült a rossz magatartásforma, még utána is hónapok, évek, amíg a gyermek számára kezelhetővé válik a világ.

Időt kell nekik adjunk, nem az lenne a cél, hogy 1 hónap alatt tök angyal legyen a gyerekből, hanem az, hogy 18 éves korára felismerje az érzelmi állapotát, és a nagy bajt el tudja kerülni..

:-))

Ja.