Megszületett a kisangyalunk!

Már nagyon akartuk őt a férjemmel és hét hónap után történt meg, hogy végre dupla csíkos tesztet láttam a kezemben. Táncoltam nagy boldogságomban! A 7. héten bevéreztem, fenyegető vetélést állapítottak meg, de én nagyon akartam, hogy megszülessen, és így velem maradt. Itt jöttem rá, hogy lassítanom kell, és nem kell annyit aggódnom, hisz nincs is miért, csak a picurkámért mindent!

Onnantól már nem is dolgoztam. Szóval várandósságom nem volt problémamentes, de azért szerettem, főleg azután miután megmozdult 2008.08.09-én, és végre fizikailag is éreztem a pocaklakómat. Az elején volt émelygés, hányás, fáradtság, érzelmek túláradása, szóval nem mondhatom el, hogy minden egyes pillanatát élveztem a 9 hónapnak.

Aki ezt írja, számomra hihetetlen, mert ezen felül az sem volt élvezetes, hogy alig bírtam megfordulni az ágyban és nehezen mozogtam a 7.-9. hónapban, és utáltam oldalt aludni, és az állandó pisilés sem volt nagy élmény, vagy Nektek igen? Nem hiszem.

Alig vártuk, hogy megszülessen, hetente olvastuk apával a szakirodalmat, mi történik babócánkkal odabenn. A férjem elkísért minden vizsgálatra, az orvoshoz, a védőnőhöz, és féltőn óvott minden egyes nap. Köszönet neki mindenért!

Megéreztem, hogy lány lesz, csak lány nevek jöttek és szerintem megsúgta, hogy milyen keresztnevet szeretne, mert előtte sosem gondoltam erre és sosem tetszett ez a név, na és apának sem, de ragaszkodtam hozzá végig.

Arra gondoltam, azt éreztem, hamarabb érkezik, talán mert azt akartam, de szerintem tudat alatt féltem a szüléstől, még ha nem is vallottam be másnak, és ezért egy héttel a kiírt időpont után az orvos megindította beleegyezésemmel (hosszas rábeszélésemmel) a szülést.

Korán reggelre menni kellett, de mivel előttem több sürgős szülés is lezajlott, rám csak fél kettőkor került sor. A szokásos vizsgálatok, betegfelvétel, majd a beöntés, borotválás után, ekkor tehát fél kettőkor repesztett burkot az orvos. Az óra az ágyammal szemben volt, állandóan azt lestem.

Hozzá kell tennem, nem volt fogadott orvosom sem! Biztos közrejátszott ez is. Sokat gondolkodtunk, legyen-e fogadva, de végül is nem lett, és nem bántam meg, nem volt igazi hátrányom belőle. Max. többet kellett néha várnom. Amúgy szinte minden nőgyógyász rendes volt és tette lelkiismeretesen a dolgát.

A férjem szüléskor is végig velem volt, nélküle nem lett volna türelmem, olyan jó volt, hogy fogta a kezem, bátorított, kitartott. Nagyon szeretem őt, és még a szülőszobán vajúdás alatt megmondtam neki a következő babánál is itt kell legyen velem! Ő persze kicsit rosszul viselte a szenvedésem, de megérte ott lenni - mondta el utólag. Egész nap a folyosón idegbajt kapott volna. Szerencsére egyedül vajúdtam, nem kellett más kínlódását hallgatnom, nagyon élveztem.

Amúgy lassan telt az idő, a fájások meg csak sűrűsödtek, erősödtek, és egyre türelmetlenebb lettem, már nem bírtam. Tudtam, nem mehetek innen sehová, pedig kifutottam volna a világból. Csak el innen, el! A férjem biztatott, nézte a fájás erősségét, és hogy mikor múlik el.

Amíg ment az infúzió végig ülnöm, majd feküdnöm kellett mert a baba szívhangját nem érzékelte ülve a gép. Pedig a szülősámli sokat segített a kontrakciók könnyebb átvészelésében. Már feküdni sem tudtam, az infúziós csövet mindig kitéptem a karomból, mert nem tudtam vigyázni a fájások alatt. Háromszor-négyszer kötötte be a szülésznő. A váltáskor az a kedves szülésznő, Timi jött, akit szerettünk volna megfogadni, csak nem lehetett, mert orvost sem fogadtunk. Úgy örültem, amikor megláttam. Sok türelemmel volt irántam ő is. Köszönöm neki! Az orvos időnként benézett, megvizsgált és csavart egyet az oxitocin folyási sebességén, már utáltam a végére, mert ő volt a szenvedésem fokozója. A tágulás ettől függetlenül elég gyorsan ment, a méhszáj is eltűnt, csak a tólófájások nem jöttek, nem volt inger!

Nem akart elindulni a babám! A császárra megadták az engedélyt. Ekkor már eléggé kivoltam, szóval szinte örültem, hogy mindjárt vége. Bár a kitolás már nem olyan rossz, a szülésznő szerint. Epit megkaptam, és én annyira, de annyira izgultam, és olyan meleg volt a műtőben (orvosok is izzadtak) januárban! Attól féltem érezni fogom a vágást a "matatást", de nem volt rossz, az anesztes meg csak poénkodott, olyan kedves volt végig, imádtam a megnyugtató hangját. Amikor kiemelték 2009.01.07-én este 10 órakor 4600 grammal és 58 cm-rel, ő felsírt és én majdnem bőgtem, de annyira izgultam, hogy mégsem. Aztán elvitték..Hé hová viszitek őt! - gondoltam. Rendbe tették, mérték, apa pedig ott volt vele. Már mentem volna utána, de csak foltoztak össze, mondtam is az anesztesnek, remélem semmi felesleges dolgot nem hagynak a hasamban! Rossz viccnek tűnt, de megkönnyebbültem, mert közben a szülésznő behozta egy percre, és végre megpuszilhattam a kis drágámat. Olyan megható volt...Csodálatos, felejthetetlen érzés.

Aztán a szobámba vittek, és még ettem, ittam egy jót (26 óra kihagyás után) majd aludtam, mint akit leütöttek.

Fura érzés volt, hogy nem éreztem a testem mellkastól lefelé..A következő pár nap elég fájdalmas volt a seb miatt, de minden órával jobb és jobb lett. Szerencsére nem rinyáltam, hanem sokat sétáltam, így hamarabb gyógyultam. Amikor először reggel hatkor behozták tündérkémet, én el voltam olvadva.

Sajnos a csecsemős egy bunkó volt, mert csak lerakta mellém, én meg mozdulni sem tudtam, nem még szoptatni. Ő meg otthagyott, azt sem mondta, fakabát. Na még jó, hogy baba-mama barát kórház, mi lenne, ha az sem lenne gondoltam...

Egy kicsit azért sikerült mellre tenni, de nagyon sajnáltam, hogy nem lakott jól. De ez is minden etetésnél egyre jobban ment. Amikor már egész nap együtt voltunk, még egy egész órát is szoptattam (húsz perc helyett) hogy minél előbb induljon a tejcsim. Na és persze egy kicsit lustácska volt Bogi is. Hát azóta már mohó lett.

Egy hét múlva pedig hazavittem az én tündérkémet apucival. Azóta is imádjuk. Egy ANGYAL. Jó és türelmes baba, vidám és mosolygós. A szemünk fénye. Köszönjük, hogy minket választottál a szüleidnek!