Lilla babánk története

Két inszeminációm volt ezután - sikertelenül.

Aztán egy év szünet után nekiugrottunk az első lombi-programnak.

Minden úgy tettem, ahogy kellett, mégsem maradt velünk egyetlen baba sem beültetés után.

Csak rontott a helyzeten, hogy többször egymás után P3-as lett a cytologiám és kimutatták nálam a HPV vírus egyik típusát.

Újabb műtét, amivel eltávolították a beteg részt a méhnyakamból.

Akkor voltam a legmélyebb ponton, leginkább lelkileg.

Sokat foglalkoztatott az örökbefogadás gondolata, úgy éreztem nekünk ennyi jutott és el kell fogadni, ha nem lehet saját gyermekünk.

2010 januárjában elhatároztuk, hogy jön a következő lombik, ami márciusra volt kitűzve.

Lelkesen sportolni kezdtem, hogy erősödjek fizikailag és lelkileg is, mindent megtettem, hogy jobban érezzem magam.

Februárban vártam a következő menstruációmat, ami nem nagyon akart jelentkezni.

2 nap késés utána férjem hozott egy tesztet, amit én annyira nem is akartam megcsinálni, mondván minek, hisz eddig is volt már úgy, hogy késett pár napot.

Másnap reggel 6-kor az esélytelenek nyugalmával megcsináltam a tesztet.

Ledöbbentem. Rögtön megjelent rajta a kereszt. El sem hittem, azt hittem rossz a teszt, vagy másra reagál, stb. Hittem is, meg nem is. Ezután minden nap csináltam egy tesztet, hogy megnézzem biztos-e. A dokihoz egy hét múlva kellett mennem, mondván, hogy akkor látszik az ultrahangon először a kis bébink. Remegtem aznap, nem is tudtam semmire figyelni.

Este mentünk és beléptem a rendelőbe. Azért írom le ezt ilyen részletesen, mert olyan elevenen él bennem minden pillanat, mivel sorsfordító volt a számomra. Akkor megláttam az én kis manómat, aki még egy kis pötty volt. Sírtam, ott, feltett lábbal, hogy teljesült az álmom, saját babám lesz.

Ezután „mondhatni” simán ment minden, a kötelező ultrahangok, AFP szűrés, mindenhol azt mondták, hogy teljesen rendben van a babánk. Májusban tudtuk meg, hogy kislányunk lesz, bár én fiút éreztem, de nem bántam, mert így is ő volt már a mi kis csodánk.

A 25. héten egy hetet bent kellett feküdnöm fenyegető koraszülés miatt, mivel sokat keményedtem, de ebből sem lett semmi probléma, tudta az én kis manóm még, hogy nincs itt az ő ideje.

Október 23.-ára voltam kiírva, de az orvosom előbb jósolta Lilla jöttét, mivel a feje már be volt ékelődve és elég lent volt a medencémben. Ehhez képest szépen kivárta a kiírás napját.

Szombatra esett 23-a, és péntek éjjel már elég sokat keményedett a pocim, de ráfogtam hogy ezek még jóslók.

Reggel 8-ra mennünk kellett amnioszkópiára, hogy megnézzék, jól érzi-e magát bent a babám. Reggel fél 6-kor arra keltem, hogy folyik belőlem valami, kiszaladtam a wc-re és látom, hogy pirosas vér. A frász jött rám, mert mindenről olvastam a szülés elindulásával kapcsolatban, de vérzésről nem. A nyákdugó sem lehetett, bár nem tudom, mert elég élénkpirosnak tűnt. Rohanás be. Bent felvilágosítottak, hogy ez a tágulásos vérzés volt. Akkor már voltak fájásaim, bár nem rendszeresek és a kétujjnyira nyitva voltam.

Az orvosom pont ügyeletes volt aznap így 8-kor bejött hozzám.

Mondta, hogy ma megszülök és előkészítenek, kapok beöntést, stb.

Előzőleg meg volt beszélve, hogy epidurális érzéstelenítést kapok, hogy legyen erőm a kitolási szakaszra.

Befeküdtem a vajúdóba, ahol bekötötték az EDA-t, de csak a kanült mivel nem voltak még akkor erősebb fájásaim. Akkor még vígan viccelődtünk a férjemmel, képeket csinált a pocimról, mondván, hogy ezek az utolsók.

Délben még mindig kétujjnyi voltam, az orvosom ekkor javasolta, hogy kapjak oxytocint, ami segíti a tágulást. Akkor egyre kellemetlenebbé váltak fájások és akkor kértem a fájdalomcsillapítót. Teljesen lezsibbadtam tőle, térdtől derékig. Még pisilni sem tudtam, nem éreztem az ingert azért kaptam egy katétert egy szép kis zacsival.

Délután 3 órakor már bő háromujjnyi voltam, és egyre jobban fájt, hiába az érzéstelenítő.

Egy óra múlva már bő négyujjnyi. Akkor már egyperces fájásaim voltak, és iszonyúan fájtak, úgy éreztem szétszakad a medencém, és minden egyes fájásnál éreztem, hogy a baba feje feszül neki a gátamnak. Ez az a bizonyos székelési inger, amit ilyenkor érezni kell és az már a kitolási szakasz része. Vizsgálat: eltűnt a méhszáj!

Ekkor már nyomnom kellett, hogy a baba feje haladjon szépen lefelé a szülőcsatornában.

6 órakor a saját lábamon sétáltam be két fájás között a szülőszobába.

Eztán felgyorsultak az események: elkezdtem nyomni, mikor jött a fájás.

Azonban egy ponton túl nem akart haladni a baba kifelé, hiába nyomtam.

A szülésznő rám feküdt, nyomta ki belőlem a gyereket, a doki meg kézzel próbálta igazítani.

Ez már szörnyen fájt, fel is kiáltottam, hogy szétszakadok.

A férjem végig bent volt velem és biztatott, hogy jól csinálom, nagyon jól esett, hogy próbál segíteni nekem.

Kérdezi az orvos, hogy nem estem el gyerekkoromban, mert van egy kidudorodás a medencémben, amin nem tud átjönni a baba feje. Azt hittem hülyéskedik, teljesen kész voltam már akkor. Akkor megszólalt, hogy kéri a vákuumot, mert nem tud tovább jönni a baba. Megijedtem, de nem volt más választás, valahogy segíteni kellett neki.

Ezután a következő nyomásnál - most azt mesélem, amit a férjem mondott el -, átmetszette a gátat, rá a baba fejére a vákuum és már kint is volt belőlem!

Hihetetlen érzés volt, ahogy kibújt belőlem, és rám fektették rögtön, miután felsírt.

Az akit eddig csak éreztem, hogy bennem növekszik, hirtelen a szemem előtt öltött testet!

Minden fájdalom elmúlt, semmit sem éreztem.

A lepényt is könnyen megszültem, és az orvos csak annyit fűzött hozzá, hogy jobb ennek a kisbabának itt kint már, mert elég rossz állapotban volt a méhlepényem.

Így született meg Lilla lányunk 3340 grammal és 51 cm-rel.

Azóta nem győzünk benne nap mint nap gyönyörködni, betelni!

A férjemnek örök hála és köszönet, mert végig mellettem volt és így vált a szülésem a kettőnk életének, meghatározó, közös élményévé.