Anya, kiskorodban te sem tudtál számolni?

Kora este van. Kislányom számol, csak úgy az ujját segítségül véve. Bekukkantok, rámosolygok és arra gondolok: milyen jó, hogy kedve támadt hozzá és nem kell "kínozni" a kötelező, hasznos gyakorlással.

Apa szól: Menj fürödni, mert kezdődik a kedvenc műsorod! Kis idővel később, mire kiderült számára, hogy nem történik semmi, benéz hozzá. Ráförmed, amiért még mindig számol, azt gondolván, csak játszik. Megnézi a könyvét, ellenőrzi az eredményt. Mivel vannak hibák, már tényleg felháborodik és gondolkodás nélkül csúszik ki a száján: hülye vagy!

Erre azok a hatalmas szemek megtelnek könnyel, szája lefelé görbül.

Mélységesen megbántották!

Mondom neki: Gyere, nincsen semmi baj! Fürödjünk! Majd holnap kijavítjuk a hibákat.

Apa tovább magyaráz, én pedig csendben jegyzem meg: Ne bántsd, inkább örülj annak, hogy akar! Magától! Az a dolgunk, hogy segítsük, biztassuk, dicsérjük!!!

Fürdőben ér a következő kérdés: Anya, kiskorodban te sem tudtál számolni?

- Nem, apukám odaült megtanítani!

Ezek a szavak eszembe jutatták azokat a pillanatokat, amikor még az édesapám hétvégén délután leült mellém és elmagyarázta a számolást. Szinte láttam Őt magam előtt, hallottam a hangját, éreztem a régi otthonunk fotelját, amiben akkor ültem...

Mélységesen fájt, mert az apukám már 11 éve nincs közöttünk.

Valamint az is nagyon elszomorított, hogy a kislányom édesapja ezt nem teszi ugyanúgy, mint anno az én apukám!

Másnapra Apa elgondolkodott a dolgon, megbánta már hirtelen indulatát. Konyhába érve látom ám: Apa és lánya ül az asztalnál. Apa a kezén mutatva segít a házi feladat megoldásában...