Közöny!

Nemrég olvastam hasonló írást. Eszembe jutott, amit már azt hittem, hogy elfelejtek. Az én esetem, amit szeretnék most megosztani veletek.

Pár hónapja történt. Mentem az utcán és megálltam egy kirakat előtt.

Egy óra körül lehetett - ez azért lényeges, mert akkor sokan jártak arra. Odalépett egy aránylag jól öltözött pasi (talán még jóképűnek is mondhatnám), megfogta a karomat. Megkérdezte, férjnél vagyok-e? Már ez is megdöbbentett.

Mi köze hozzá? - kérdeztem.

Erre Ő még jobban megszorította a kezemet. Már szabályosan fájt. Közelebb húzott és megkérdezte…

És itt jön a döbbenet... - Nem akarok-e vele dugni? Azt hittem, rosszul hallom. Köpni-nyelni nem tudtam. Bocs a kifejezésért. Kikértem magamnak és elküldtem a francba.

De alig akart elengedni. Már kiabálva szidtam, hogy mit képzel.

Csodálkozni fogtok, az arra jövő emberek, csak oda néztek és mentek tovább. Persze kikerültek, mintha ez természetes dolog lenne, hogy kiabálok mindenféle csúnya szavakat. Nagyon nehezen tudtam "elszakadni" tőle. (Pár nap múlva is meglátszott a szorítása a karomon). Szaladtam hazáig. Ő meg még mindig kiabálva utánam.

Tudom, majdnem fellöktem egy nénit, aki tolta a kerékpárját. Ő közben hál ‘Istennek lemaradt.

Itthon anyum megkérdezte, hogy mi van velem. Nem tudtam akkor elmondani neki. Még én szégyelltem magam, hogy velem ilyen megtörténhet.

Pedig ha végiggondolom…én nem tehettem semmiről. Mégsem tudtam elmondani, csak pár nap múlva.

Nagyon megviselt ez a dolog. Jó pár este még utána is eszembe jutott.

Azóta ha megállítanak az utcán, hát bizony megyek tovább, nem bánom, ha bunkónak is tartanak. Valahol nagyon bántott az emberek közönyössége.

Én akkor nagyot csalódtam az emberekben (tisztelet a kivételnek…biztos van).

A mai világ valahol nagyot változott. Rohanás meg rohanás az egész életünk. De ennyire, hogy nem vesszük észre a másikat?

Csak ennyit szerettem volna megosztani veletek.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

Ti mit tettetek volna?

A párom azt mondta, hogy jelentsem fel.

De minek? Lenne értelme?