Kiskutyám története

1989-ben teljesen szabályos, fekete középuszkárként látta meg a napvilágot. Mindig szerettem volna egy kutyust, de gyerekként nem volt rá lehetőségem. Párom is állatbarát, de tudtuk, hogy nagy felelősség a kutyatartás. Mígnem egy szombat délután elsétáltunk egy budai kutyavásárra, csak nézelődni. Rengeteg aranyos kiskutyát láttunk. Többek közt a kedvencemet, az uszkárt. Nem tudom mi történt, de az éjjel azt álmodtam, hogy az egyik fekete kisördög a lakásunkban rohangált. Reggel elmeséltem az álmomat és megbeszéltük, hogy újból kimegyünk a vásárra és ha egyáltalán ott lesznek a kiskutyák, ha lesz köztük fiú, ha egy picit még sikerül az árból alkudni, ha vállalom, hogy a reggeli és esti sétáltatás az én gondom lesz, ha és ha és ha.. akkor hazahozunk egyet.

És úgy lett.

Tündéri kis kölyök volt, nagyon fiatal, csak 7 hetes. Riadtan nézett a világra, de roppant kíváncsian.

Nagyon következetes kutyatartók akartunk lenni. Ágyra, bútorra nem jöhet fel. Az első éjjel nem sokat aludtunk. Az ágyam mellett feküdt és sírt. Hiába akart felkapaszkodni az ágy melegébe, nem engedtem. Simogattam, próbáltam megnyugtatni és nem tudtam, hogy bizonyára fázik, hiányzik a testvérei és az anyja melegsége. Viszont reggel kóvályogtunk a fáradtságtól. Ekkor Nagyink kézbe vette az irányítást. Meleg vackot csináltunk neki az előszobába. Ez lett az Ő helye és a következő éjjelt már ott töltötte. Ott is sírdogált, de már kevesebbet. 3 nap múlva már békésen töltötte az éjszakákat és 2 hét múlva megtanulta, hogy bár nappal a szobába szabad bejárása van, a szükségét csak az előszobában végezheti el. Ez azért is nagyon fontos volt, mert - betartva az előírásokat - 3 hónapos koráig nem vittük le az utcára.

Hogy mennyit tud pisilni egy kiskutya! A felmosórongy állandó szolgálatban volt. Aztán eljött a nagy nap és levittük sétálni. Otthon már közben gyakoroltuk a pórázon való közlekedést. A közeli parkban akkoriban esténként 8-10 kistestű kutyát hoztak a gazdik. Ahogy leraktuk a mienket a többi kutyus körbefogta, megszaglászta. Mi és a kutyánk is nagyon féltünk, de a többiek csak nevettek és valóban nem is bántották. Bár ő volt a legkisebb, hívták és tanították játszani. Kiskutyánk végül jól kifáradt és alig várta, hogy hazaérjünk, hogy végre otthon pisilhessen. Még nem tudta, hogy a séta arra is való. Végül is 5 hónaposan már teljesen szobatiszta lett.

Több kutyás könyvet is megvásároltunk. Próbáltunk mi is felkészültek lenni. Több próbának vetettük alá, csak úgy kíváncsiságból, hiszen az alomból való kiválasztása abszolút "tudománytalan" volt, de minden próbát kiállt, nem volt gyáva, tudott figyelni és kész volt a tanulásra. Hétvégeken kihalt mellékutcákban gyakoroltattuk vele, hogy járdáról nem léphet le csak parancsszóra. Előbb pórázon, később már póráz nélkül is. Mi átmentünk az úton és neki nem adtunk parancsot. Szépen állt a járdán és türelmesen (?), de várt míg elhangzott "gyere" és akkor boldogan átrohant az úttesten. Ezt egyébként minden nap gyakoroltuk vele és később ez mentette meg az életét.

Történt, hogy levittem a parkba sétálni. A park szélén már elengedtem, hogy hagy fusson a "haverokhoz" . Egyszercsak eltűnt a szemem elől és hiába kiáltoztam a nevét, nem került elő. Nagyon megijedtem. Elindultam hazafele és akkor láttam, hogy a gyalogátkelőhelynél a járdán izgatottan toporog, piros volt a lámpa és rettenetesen féltem, hogy nehogy átfusson. Szerencsére nem tette meg, már elég erősen benne volt, hogy nem szabad. Később jöttem rá, hogy a parkban egy idegen kutya bántani akarta és ezért akart hazamenekülni.

Máskor egy olyan meredek utcán sétáltunk (póráz nélkül), ahol a járdán időnként 1 lépcsőfok is volt. Egyszer csak azt vettük észre, hogy nincs mellettünk a kutya. Nevetve vettük tudomásul, hogy nem adtuk ki a parancsot és ő ott maradt az egyik lépcsőfokon.

Nagyon szeretett játszani. Főleg labdázni. Szívesebben játszott "labdásat" velünk, mint más kutyákkal. Eldobtuk a labdát és ő visszahozta, akár százszor is. Sokan megálltak a parkban nézni, hogy milyen aranyos ő meg erre produkálta magát. Díszlépésben hozta vissza a labdát, roppant peckesen, akár egy parádés ló. Ő még csonkolt farkú volt és a kis bojtos farkincája soha nem volt behúzva. Egyszer egy játék hevében annyira figyelt a labdára, hogy nekiszaladt fejjel a fának. Jól beütötte a buksiját, de mivel azt nem tudta mutatni, ezért elkezdett sántítani, felemelte az egyik lábát és úgy mutatta, hogy megütötte magát, fáj. Egy rövid simi után azonban ugyanúgy rohangált tovább.

A lakásban is mindig labdázni akart, de hát az nem volt arra éppen alkalmas hely. Ezért kitaláltuk, hogy eldugjuk a labdát és neki meg kell keresni. Ez nagyon jó szimat-gyakorlat volt. Ekkor már nem csak parancsszavakat értett, teljes mondatokkal lehetett vele "beszélgetni." Kiküldtük a szobából és közben valahova elrejtettük a labdát. Néha hívás nélkül is vissza akart jönni, akkor rászóltunk, hogy ne leskelődj, mire gyorsan ismét kifutott a szobából. Elrejtettük a labdát és utána még össze-vissza mászkáltunk a szobában, hogy ne a mi szagunk után menjen, majd behívtuk. Izgatottan fel-alá rohangált, de végül mindig megtalálta. Egyszer olyan izgatott volt, hogy a szokásos 1 percen belül nem sikerült megtalálnia a labdát, mire nevetve mondtuk (csak mondtuk!), hogy „te kis buta, az újságtartóban van!”. Erre ő azonnal odaszaladt az újságtartóhoz és kiemelte belőle a labdát. A történet csattanója az, hogy büszkén elmeséltem az esti sétánál a történetet a többi kutyásnak, mire az egyik, teljesen komolyan, szinte leócsárolva a teljesítményt, megjegyezte. "Hja így könnyű, ha megmondjátok neki, hogy hová dugtátok a labdáját." 1 hétig ezen nevettünk.

A parkban persze más kutyák is bele akartak szólni a labdázásba és hát a mi kutyánk elkerülte a közelharcot a nagyobb testű állatokkal szemben és akkor bánatosan konstatálta, hogy elvették a labdáját. Ekkor kitaláltuk, hogy a labda eldobása előtt kiadtuk a vezényszót "fuss". Így adtunk neki néhány méter előnyt, mert a többi kutya csak akkor mozdult, amikor már repült a labda. Így mindig a mi kutyusunk nyert. Na néha azért megsajnáltuk a többieket és akkor a mi kutyánk el sem indult. Nem tudom, hogy sikerült megtanítani a "fő attrakcióra", de a lényeg az, hogy mondtuk neki "Bújj a fa mögé", mire odaszaladt az első fához és bebújt mögé úgy, hogy ő sem látott minket, mi sem őt. Néha azért kilesett, mert már nagyon várta hogy futhasson a labda után. Ha rászóltunk, visszabújt és csak a fuss vezényszóra jött elő. Sokan megálltak a parkban és nevettek ezen a "produkción". Tündéri volt ahogy kikandikált a fa mögül. Ő meg rájátszott. Látta, hogy van közönsége és produkálta magát.

Hú mennyi történetet tudnék még róla mesélni, de gondolom ennyiből is látszik, hogy milyen szoros kapcsolat volt köztünk. Ő volt a „gyermekem”.

2 éve hagyott itt, 18 évesen ment el. Még mindig keresem, ha hazamegyek, még mindig várom, hogy elém szaladjon, üdvözöljön.