Motoros "kaland"

2004-ben motorra pattantunk. Indultunk dolgozni. Nagyon szerettünk motorozni, és bárhová elmentünk vele.

Jobb volt mindennél. A kocsiban féltem, mert számtalan balesetünk volt, ahol ugyan bajunk nem esett, de már nem tudtam bízni az úton az emberekben. Hamarabb taposom ki mai napig a kárpitot az anyósülésnél, ahol én már "fékezek".

Mivel a mororral negatív élményem még nem volt, ezért nagyon szerettün így utazni.

Sosem voltunk az a száguldozós fajta. Mindíg a forgalommal együtt haladtunk. Itt-ott előfordult, hogy a sorok között gurultunk, de csak ritkán.

Azon a napon elindultunk és emlékszem, hogy nem éreztem akkor sem semmi félelmet.

Hiba volt.

Egy kanyar után az előttünk haladó autó hirtelen fékezett. Annyira gyorsan történt, hogy ahogy mi próbáltunk fékezni túl sok erő volt a motorban és kiszitált a hátsója, ahol én ültem.

Mindíg a férjem vezetett, nekem csak autóra van jogsim.

Ezek után olyan gorsan történtek az események, hogy az ésszel szinte föl sem fogható.

Nem tudta már egyenesben tartani a gépet és az velünk együtt oldalra dőlt. Éreztem, hogy levágódunk az aszfaltra és csúszunk. Átcsúsztunk egészen a szembejövő sávba, ahol épp jött egy autó.

Arra emlékszem, hogy láttam az autót közeledni és én naív kitettem magam elé a kezemet, hogy megállítsam a felém közeledő kereket.

Az utolsó, de tényleg az utolsó pillanatban megállt az autó.

Mi hála az égnek egyben maradtuk, csak a gép ment tönkre.

Nem tudtam semmit csinálni, csak a sokktól felpattantam és kimentem az útpadkához leülni.

Közben nem derült ki, hogy az előttünk lévő autó miért fékezett, szinte megállt az úton.

Mindenesetre kiszállt a nő és csak annyit mondott, hogy legközelebb jobban vigyázzunk.

Utólag visszagondolva, ha jobban magamnál vagyok akkor biztosan nekimegyek. Nem mi voltunk a hibásak!

Az autósok rendesek voltak és kérdezgették, hogy minden rendben van e és, hogy kell e mentő.

Egészben voltunk, és életben. Ez számított csak.

Ebben a történetben nincs tanulság, hiszen élünk.

Megúsztuk az egészet néhány sajgó végtaggal, horzsolással, leégett bőrfelülettel és 1 teteanusszal-ez utóbbit én kaptam.

Azért írtam le ezt, mert tudom, hogy már nem kell félnem, mert ez az egész 2 perc alatt történt. Ez idő alatt a testem és az agyam úgy lesokkolt, hogy nem éreztem semmit és nem fájt semmim. Úgy éreztem, mintha ez egy lassított felvétel lenne és csak egy filmet néznék. Olyan volt, mintha nem is velem történt volna meg.

Hetekig viseltem a kötést a karomon és a lábamon.

Ezer zúzódásom, lila foltom volt.

Tudom, hogyha Ne adj Isten ez mégegyszer előfordul, akkor nem kell félnem, mert nem fog fájni.

Na de utánna...

Nem mindig a motoros a hibás. Tudom, hogy vannak elvetemült, száguldozó őrültek is, de nagyon sokan általánosítanak. Motoros = száguldozás, veszély.

Már nem motorozunk annyit.