Kicsi kincsünk érkezése

Párommal tizedik éve éltünk együtt, mikor összeházasodtunk, de már azelőtt próbálkoztunk, szerettünk volna egy babát. 2012 szeptemberében összeházasodtunk, egy bizonyos napig az esküvőnk napja volt életem egyik legszebb napja. Aztán január 14-re nem vártam, s nem is jött meg, de a tesztem negatív volt. Elkeseredtem, hogy teszt negatív, menzi nincs, akkor lehetséges, hogy kiújultak a cisztáim. Ami furcsa volt, az az, hogy iszonyúan égett a gyomrom, de hamar eldöntöttem, hogy biztos gyomorfekélyem van a stressz, s a rendszertelen étkezés miatt.

Egészen 25-ig "na mindjárt megjön" érzésem volt, naponta százszor mentem WC-re, hogy na most jött meg, de sehol semmi. 25-én vásároltam két tesztet, s este munkából hazaérve megcsináltam, de nem hittem benne, hogy most más lesz az eredmény, mint két hete kb. Aztán megjelent a második csík. Szó szerint nem hittem a saját szememnek! Mindig tervezgettem, hogy fogom Apának tudtára adni, hogy megnő a család (3 személyre terítés, kis zokni a zsebébe, stb.), de nem tudtam várni, azonnal el kellett mondanom neki. Telefonon közöltem vele a jó hírt, s habár nem láttam, tudom, hogy kimondhatatlanul örült.

A terhesség alatt úgy tűnt, hogy vánszorog az idő, most vissza gondolva, nagyon hamar eltelt. Vártam minden hét betöltését, olvastam a szüléstörténeteket, tervezgettem, vártam az időpontokat, mikor újra láthatom ultrahangon a kincsünket, akiről kiderült a 22. héten, hogy biza kislány. Apa nagyon boldog volt, mert kislányt szeretett volna. Én is boldogan tervezgettem immár a kislányos anyaságot. Maga a terhesség gond nélkül folyt, nem volt magas vérnyomásom, nem dagadtak a lábaim, egyedül a nagy meleg készített ki.

Aztán eljött a nagy nap: 2013. szeptember 18.

Kedden este tíz óra körül éreztem egy menstruációs fájdalom szerűt, pár másodpercig tartott, aztán elmúlt. Gondoltam jósló fájás csak. Aztán két perc múlva megismétlődött. Vettem egy jó meleg zuhanyt, de nem múlt el, hanem kerek húsz percenként éreztem, csak kicsivel tovább, mint azelőtt. Lepihentem kicsit, Apa a lábamnál szotyizott, úgy tett, mintha nézné a TV-t, de ahányszor megmozdultam, kérdezte: - Megyünk? Nem tudom, mikor feküdhetett le, mert én végül belealudtam, azt tudom, hogy az utolsó alkalommal, mikor megnéztem az órát, 2 óra volt. Reggel 6-kor arra ébredtem, hogy biza fáj, jobban, mint este. Felkeltünk, lezuhanyoztam, hát 7 percenként voltak kb. 30 másodperces fájdogálásaim. Tudtam, hogy megkezdődött. Apának reggelit készítettem, én csak teáztam, nem akartam enni, aminek az lett az eredménye, hogy a szülőszobán perfúziót kellett adjanak. Tehát ha egyszer lehetséges, valamit azért enni kell. 9-kor már 5 percenként fájtam, tehát felmentünk a szülészetre. Érdekes, hogy fájásnak nevezzük, mert nem is fájás, inkább feszítő érzésnek mondanám. Én azt hittem fájni fog a derekam, s a hasam is, de nekem csak a derekam feszített iszonyúan, mintha szét akarna nyílni a medence, de nem tud. A szülőszobán felvettek, papírok, átöltözés, gyors ultrahang, vérvétel, hüvelyből bakteriológia, megvizsgált a bába, aztán várakozás.

Mondták, hogy feküdjek le, pihenjek, mert bizony eltart legalább délutánig, teljesen zárva vagyok, de én nem tudtam feküdni. Kipróbáltam, ha egy fájás alatt lefeküdtem, azt hittem ketté török. Így inkább sétáltam, térdeltem, csak ne feküdjek. Este 6-ra voltam kitágulva 6 cm-re, így kaptam beöntést. Na azután kezdődött az igazi buli. A fájások szinte percenként jöttek, s tartottak egy percig. Annyira fáradt voltam,hogy két fájás szünetben lábon állva álmot láttam. Este nyolckor jött a nőgyógyász, megvizsgált, s burkot repesztett. Ekkor voltam 8 cm-re nyitva. A burokrepesztést észre sem vettem, csak arra lettem figyelmes, amint a kecskén fekszem, hogy valami loccsan, erre felnézek, s látom, hogy egy hosszú tűt húz ki a dokinő. Mondta, hogy nyugi, csak burkot repesztett. Ami ezután következett, azt nem tudom kifejezni szavakban. Akkor azt hittem, hogy e fájdalmak után már csak a halál jöhet :P Másfél óra múlva újra megvizsgált a nőgyógyász, mert mondtam, hogy nyomnom kell. Na ez érdekes egy érzés. Valahonnan belülről jön egy elnyomhatatlan parancs, hogy nyomnod kell, s nem tudsz nem nyomni. Megvizsgálnak, s mondja a doki, hogy ne nyomjak, mert a méhszáj egyik fele ödémás, útban van a babának, s ha nyomok, leszakad a méhnyak. Adtak valami szurit, aztán nem nyomni, csak lélegezni melyeket. Igen ám, de mikor végig csináltam 3 fájást, így, ellenállva az ösztönnek, hogy most nyomni kell, először egész vajúdásom alatt kiáltottam, hogy csináljanak valamit, mert nem tudok nem nyomni. Na akkor fel a kecskére, s szülünk. Mászás közben már mondta is a bába, hogy mikor érzem a tolófájást, mély levegőt venni, bent tartva nyomni legalább 15 másodpercig, s újra levegő, s újra nyomni, ha még tart a fájás. Így is tettem, szót fogadtam, örültem, hogy nyomhattam, s negyedik nyomásra kint is volt a kincsem, 21 óra 45-kor.

Egyből sírdogált, aztán úgy ahogy megszületett feltették a hasamra. Kicsi drágám szutykos volt, de gyönyörű, az én kincsem, felnézett, biztos vagyok benne, hogy megismerte a hangom, mert ahogy megfogtam kicsi kezét és hozzá szóltam, elhallgatott, és nézett, rácsodálkozott a világra azokkal a nagy szemeivel. Abban a pillanatban megszűnt számomra minden fájdalom, egy kicsi időre megszűnt maga a világ is, csak ketten voltunk, a kicsi lányom és én. Olyan hálás voltam az én kincsemért, hogy akkor, olyan kimerültem kezdtem volna elölről az egészet, mert megéri. Ez gondolom röpke perc eseménye lehetett, nem tudom, mert nem érzékeltem semmit, csak kicsi Timikémet. Aztán a csecsemős nővérke elvitte, bebugyolálva, hogy fürösszék meg, majd megvizsgálták. Apgar 10/10, 3400 gramm, 52 cm volt. Apa természetesen kint a folyosón csatlakozott a nővérkéhez és elkísérte lányunkat első fürdésére, méretkezésére.

Ezalatt az idő alatt én is visszatértem a valóságba, egy nyomással megszültem a placentát, majd összevarrtak. Volt gátmetszésem, amit nem éreztem, mikor vágtak, és másik oldalon repedtem is, amit szintén nem éreztem. A varrás inkább kellemetlen volt, mint fájdalmas. Kívül és belül 22 öltésem volt, a méhnyakamat is kellett varrni.

Aznap a vajúdás alatt azt gondoltam, hogy mivel igencsak fáradt voltam már reggel, hogy a 2 órás megfigyelés alatt bizony meglehet el fogok aludni. Hát hadd ne mondjam, hogy miután összevarrtak, elrendeztek, s átvittek a megfigyelőbe, csak az én lányom járt a fejemben, nem voltam álmos, s mivel kellett teljen az idő, neki fogtam Sudokuzni, amire rábukkantam a holmim közt.

Apát beengedték hozzám a megfigyelőbe, nem tudtunk megszólalni, csak fogtuk egymás kezét, és néztük egymást. Annyit talán meg tudtam kérdezni, hogy látta-e, felvehette-e egy keveset. Aztán Apa hazajött, és várta a másnapot, hogy jöhessen hozzánk.

Éjfél után vittek be a kórterembe, de kislányomat csak reggel 5 körül hozták oda hozzám, hogy pihenjek, persze én egy szemhunyásnyit nem aludtam, vártam, óóó be türelmetlenül vártam, hogy újra a karomban tartsam. A képen egy napos, akkor készítettem róla, mikor behozták hozzám. A lábadozásom kicsit göröngyösre sikerült, 3 illetve 5 hetesek voltunk, mikor kibomlott a külső varratom, az egy kicsit nehéz időszak volt, de túl vagyunk rajta.

Már 4 hónapos, és bátran kijelentem, hogy minden percét élvezem az anyaságnak, ő minden kincsem, semmi sem olyan fontos már, mint azelőtt. Apa is büszke egy szem lánykájára, imádják egymást, és a köztünk levő kötelék is stabilabb, erősebb, értékesebb lett. Szívemből kívánom, hogy mindenkinek ilyen jó élmény legyen a szülés, mint amilyen nekem volt.