Képzelet és valóság

Az ember fiatalon el sem tudja képzelni, hogy mily' sok nehéz élethelyzettel kell majd megbirkóznia.

Hiszi, hogyha ő jó, akkor körülötte is minden jó lesz, s aztán a csalódásoktól a hitét veszti el legkorábban, pedig akarni és hinni egész életünkben kell, csak nem mindegy hogy mit, és kinek.

Hajlamosak vagyunk rá, hogy megegyük a hazugságokat... ha éhes a lelkünk... ha éhes a szívünk. Mára már nagyon... talán túlságosan is óvatos lettem.

Szinte figyelnem kell, hogy ne nőjön nagyon magasra az a bizonyos fal körülöttem, amit az átélt csalódások építtetnek velem.

Szingliségem elején dacból is ismerkedtem. Aztán szerelmes lettem, de a sors úgy hozta, hogy Ő nagyon messzire ment. Mintha megfosztottak volna hirtelen mindentől.

Ismét egyedül maradtam a mély érzéseimmel, pedig én olyan szépen elképzeltem.

Nagyon nagy szükségem van olykor arra, hogy ne gondoljam túl a dolgokat. A légvárakat csak ledönteni lehet, bevenni nem. Csak lenni akarok, jól érezni magam, és hinni a jót és a szépet.

Szeretem a csendet. A csend sosem üres. Akik törődnek velem, azok a csendben is tisztán hallanak engem. A csendben szárnyal a képzelet. Emlékek jelennek meg, s szép jövőképek...

A múltam az enyém.... sokat tanultam belőle. Keserves, és mégis gyönyörű. Már nem ugyanaz vagyok, aki voltam régen. Már tudok önmagam lenni, nem akarok megfelelni senkinek.

Nem rohanok... nem sietek. Már megtehetem, hogy annyi énidőm legyen, amennyinek szükségét érzem, de hogy ez így legyen, ahhoz át kellett élnem azt, amit átéltem.