Katának

Ahogy édesanyánk mesélte, mikor a te születésedet várta, eldöntötte, ha kislány leszel, Katalin lesz a neved. Akkor még nem volt ultrahang, előre nem lehetett tudni az újszülött nemét.

Minden évben úgy érezted, hogy tőled elvett a sors egy ünnep-napot, egy köszöntést, egy ajándékot. Pedig senki nem kapott nálunk külön névnapi, szülinapi ajándékot. Max. egy kis szelet csokit, és édesanyánk azt is 4 egyforma részre osztotta, hogy mi gyerekek mindenből egyformán kapjunk. Az ünnepeltnek a köszöntés, az ölelés, ami plusz volt. És azon a hétvégén a vasárnapi ebéd az ünnepelt kedvence volt.

Mindig is csendes, halk szavú voltál, de szépen énekeltél, te örökölted édesanyánk szép hangját. Amikor már kamaszodtunk, és te elkezdted valamelyik slágert, akkor nekem nem volt szabad veled együtt énekelnem, mert az én fals hangom elnyomta a te énekedet. A Vámosi János-Záray Márta dalokat énekeltük, de Kovács Erzsi dalait nem volt szabad. És azt sem énekelhettük, hogy: Oly távol messze van hazám... és nem hallgathattunk a rádióban sem akármit.

Csak halványan rémlik, inkább az elmondások alapján, két házzal odébb volt az óvoda, együtt mentünk, te nagy csoportba, én a kicsik közé. Mert te két évvel idősebb voltál nálam. A gond akkor lett, amikor te már az utca másik végén levő iskolába kezdtél járni... és én állítólag elszöktem az óvodából és az iskola udvarra nyíló minden egyes terembe benéztem. Ahol megtaláltalak, ott szó nélkül beültem az utolsó padba, és figyeltem az órán. Állítólag a tanítónő kérdezte, hogy ki vagyok én, a nővérem mondta... és ment az óra tovább. Az óvodában mikor kiderült, hogy eltűntem, szóltak édesanyámnak, ő talált meg az iskolában. Korán kezdtem a tanulást. :)) Nagyon-nagyon kötődtünk egymáshoz. Aztán mindketten kezdtük élni a saját életünket.

Te 21 éves korodban férjhez mentél, én akkor érettségiztem. Albérletben kezdtétek, szépek voltatok együtt, jó volt rátok nézni. Gyűjtögettetek, és OTP hitelből kezdtetek el saját házat építeni. Közben megszületett a kisfiú, te otthon maradtál gyes-en, egy keresetből, albérletet fizetve, és építkezve... nem volt könnyű nektek. Amikor az egyik szoba, konyha, fürdő annyira készen lett, hogy megkaptátok rá a "lakhatási engedélyt", nem kellett albérletre költeni. Akkor már a kisfiú 3 éves lett, a kislány pedig jelezte, hogy 9 hónap múlva ő is megérkezik. Eladtátok a félig kész házat, kifizettétek a hitelt, és a maradékon vettetek egy másfél szobás panelt.

Tizedik házassági évfordulótokra készültetek 44 évvel ezelőtt, augusztusban. Ezt már csak meg kell ünnepelni, sok mindent végig csináltatok az idő alatt... férjednek új öltöny, neked is egy új kosztüm... nagy családi ünnepre készültetek, készültünk.

Egy este begörcsöltél. Kórház, okát nem találják, néhány nap múlva javultál, egy hét után mondták a dokik, ha így haladsz, következő hétfőn hazajöhetsz. Hajnalban ismét begörcsöltél. Még megvártad férjedet, és annyit mondtál neki: nevelj rendes embert a gyerekekből. És elmentél. Hogyan is lehet úgy hazamenni a 3 éves kisfiúhoz és a 6 hónapos babához, hogy hiába várják anyjukat, ő már többé nem megy haza???

Az új öltönyt, ami a házassági évfordulóra készült, a temetésre vette fel először férjed. És az új kosztüm volt rajtad, amikor a végső búcsút vettük tőled. Két héttel a házassági évforduló napja előtt. A sors fintora! Negyven évet vártál, míg férjed utánad ment.

Ennyi év alatt a fájdalom tompul, az emlékek halványodnak. De feledni sohasem lehet.

Drága nővérem, Kata! Nyugodj békében, nyugodjatok békében!