Ha Te sem hiszed, hogy szerethetnek (beszélgetés)
szia ! hát ez tényleg megható volt énis ilyen cipőben járok önbizalom hiány mindig azt hiszem nem szeretnek már engem pedig van férjem és családom mégis úgy érzem egyedül vagyok nem fogadom el saját magam
Nagyon megható volt a cikk. Mintha csak én írtam volna néha rám is rámtör az önbizalomhiány és a negatív dolgok,nehéz elhinni, hogy mások szeretnek volt egy nagy csalódásom régebben gondolom azért lehet.Nem merek boldog lenni pedig nincs miért szomorkodnom.Egyszerűen nem értem magamat néha.
Köszönöm a cikkedet, hihetetlenül tetszett, és a lényeg tökéletesen benne van. Mert ha valami nem működik az életünkben, nézzük meg, hogy mit csináljunk másképp ahhoz, hogy azt kapjuk, amire igazán vágyunk. Amikor "tükör" elé állunk, és nem tetszik, amit látunk, magunkon változtassunk. Én is hasonló úton haladok, sok sikert hozzá Neked is :)
Tudod sokan a gyerekeik mögé bújnak, azt állítva, hogy a gyerek miatt nem válhatok el. S ezzel éppen azt teszi, hogy épp annak okoz sérüléseket, akit kímélni akar. Teljesen egyetértek azzal, ha együtt maradnak, sokkal többet ártanak, mintha a kapcsolatuk tisztázása után keres mindkettő egy olyan párt magának, akivel boldog lehet. Jobb két boldog szülőt látni, még ha külön-külön is boldogok, mint két boldogtalant együtt. S először mindig adni kell, hogy kaphass, szeretetet, törődést, odafigyelést. :)
Nagyon sajnálom azokat az embereket akik nem mernek lépni.Megsinyli a család ha elvállok.Sajnos nem gondolnak bele, hogy az együtléttel joban ártanak a a gyermeknek és maguknak is. Legyen bátorságuk bevallani nem megy együtt, így eséjt adnak maguknak és mindenkinek hogy boldogok legyenek.Sajnos sokan nem tudnak szeretetet adni, mert a másik féltől várják el. Csak ha nem adok, akkor nem is kapok.
Tanítják bíz'a :-)
Számtalan könyv szól erről a témáról is.
Az iskolában ezt se tanulnák meg,mint ahogy márt se manapság.A példát bizonyítják.
Mindent "tudhat"az ember,csak akárni kell.!
Remekül rájöttél,hogy hol a hiba.
Jó lenne,ha sokaknak tanulságul szolgálna!
Talán kevesebb lenne a boldogtalan nő és a ffiaknak se kellene a drága idejüket más nők utáni koncsorgásra fordítani.
"Vigasztal" hogy nem vagyok egyedül:)))
de...tudom hogy imádni való vagyok :D
Húha... Ijesztően "enyém" érzések...
Éppen ezért firtattam, hogy miért nem tanítják valahol a gyereknevelést.
Kellemes téma, jó megfogalmazás. Szép cikk!
Nagyon jó a cikk gratulálok! Tényleg magunkat kell elsősorban elfogadni! Én el is fogadtam magamat legalábbis úgy érzem, de Én is sokáig voltam egyedül, miután egy hosszú kapcsolatom véget ért, és annyira érzékeny lettem, hogy engem meg folyton meg kell erősíteni, hogy igen szeretnek! Az Én szeretet kimutatásommal nincs baj, mert érzik a szeretetem! Úgy vagyok Vele azt adom a másiknak, amit magamnak is adnék!
Hál'Istennek nem sokat voltam egyedül. De mindig a másikat okoltam azért hogy elhidegült tőlem. A mostani párom világított rá, hogy biztos hogy mindig a másikban volt a hiba? Sajnos a gyerekkoromból hozott "nem kell velem annyit foglalkozni elvagyok én magamban" dolgot egész felnőtt koromban hurcolom magammal. Emiatt nincs szukségem (bármilyen morbid is) sok törődésre, figyelemre, szeretetre,stb, csak egy minimálisra. De hogy magyarázd meg annak az embernek aki szeret, hogy hé figyi ne szeress annyira, ne foglalkozz velem annyira, ne próbálj segíteni a problémáim megoldásában,stb.??? Egy idő után a pasi tojik rá, mert úgy érzi nem férfi, hiszen nem tud mellém állni, nem engedem hogy szeressen, foglalkozzon velem. És ilyenkor jon az elhidegulés És ilyenkor már hisztizek, hogy hé mi van, már észre sem veszel? Pedig én gerjesztettem ezt elő, hiszen én kértem hogy ne foglalkozzon velem annyit. Szóval szomorú ez. De szerencsésnek érzem magam, hogy erre rájöttem, és remélhetőleg a mostani párkapcsolaton emiatt nem megy tönkre. Az utolsó pillanatban "mentettuk" meg emiatt.
Ha hozzászoktál az egyyedülléthez nem könnyű átállni, kell hozzá a másik fél részéről nagy adag türelem is.
Milyen igaz.Én sem tudok "párban"működni,olyan sokat voltam egyedül,mindig minden az én vállamat nyomta.
Igyekszem elfogadni magam,változtatni dolgokon,néha sikerül is,olyankor ez jó érzéssel tölt.
Ez így van. A legnehezebb része jóban lenni magunkkal és elfogadni magunkat. Gratulálok annak akinek sikerül!
Azt hiszem nagyon sokan vagyunk így... Rengeteget kell dolgoznunk "alap" dolgokért, ami mások számára természetes. És nem is az a legnagyobb baj, hogy nem azt és úgy kaptunk gyerekként, ami természetes lett volna, hanem az, hogy tudattalanul mi is pont olyanokká válunk, mint a szülők. Észrevétlenül ugyanazt játsszuk, hiszen nem ismerünk mást és félünk a mástól, ami ismeretlen. Bántjuk magunkat és azokat, akik viszont tudnának szeretni minket. Ez a legborzasztóbb: rájönni, hogy ugyanazt művelem másokkal, amit a szüleim velem, pedig nem úgy akarom csinálni és én másképp gondolom.
Ebből megint egy csomó csalódása keletkezik az embernek önmagában, ami még inkább megnehezíti, hogy szeresse magát. De ezen is túl kell lenni. Tudatossággal mindent fel lehet dolgozni, el lehet engedni. Vannak csodák, de tenni kell értük.
Huh... én is úgy érzem, mintha én írtam volna... a szülők, az életem...
Mennyire igaz mindez...
Akit érdekel, olvassa el Louise L. Hay: Éld az életed! című könyvét, pont ezekről van benne szó. ;)
Mintha én írtam volna ezt is meg a cikket is :-)
Mintha én irtam volna cikket...Nekem 35 évesen kellett rájönnöm, hogy azért nem tudok másokat tiszta szívből szeretni, mert nekem nem tanították meg mit is jelent a szeretet. Csak felnőttem én is. Önállóan. Mindent magam döntöttem el. Ha segítségre volt szükségem, akkor nem volt aki mellém álljon. Igazán. Igy magam oldottam meg. Msot meg amikor van egy párom aki 100%ban támogat, nem tudom hogy is kell kezelni mindezt. Önhibámon kívül kitiltom az életemből, magam oldok meg mindent, mintha egyedül lennék. Sajnos nem tuanultam meg a családban (nem is nevezném igazi családnak, ahol mindigcsak vezsekedés meg panaszkodás volt, soha egy szeretet teljes ölelést nem kaptam) a csapatjátékot, hogy rajtam kívül más is van...Szomoru de sokan vagyunk igy. Most tanulok meg szeretni....
Egészséges lekületű gyereket csak egészséges szülő képes nevelni. A szülők sem gonoszságból rontják el a gyerek életét hanem mert nem ismerik fel, hogy az általuk ismert minta amit követnek hibás.
De ha valaki ezt fel is ismeri nagyon nehéz változtatni rajta, tudatosság kell hozzá és nyitottság.
Sajnálom, hogy a szüleid miatt óriási hátránnyal indultál. És hány olyan szülő van, aki a hülye magatartásával egy életre tönkreteszi a saját gyerekét!
Te okosan, még időben rájöttél, hogy bennük van a hiba, nem benned.
A tudományokat, az egyes szakmákat iskolákban tanítják. Azt miért nem tanítják sehol, hogyan lehet egészséges lelkű gyereket nevelni? Miért nem tanítják, mi vezet ahhoz, hogy a gyerek önbizalom hiányosan rossz társaságba keveredjen és baromságokat csináljon?
További ajánlott fórumok: